Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.
Ülésnapok - 1887-164
ÍM. országos ülés január 18-án, pénteken. 1889. 387 történelmi múltját, ősi hagyományát, nemzeti érzületét s lerombolni azon biztosítékokat, a melyeket az 1867-iki kieegyezés meghagyott s mindent, mindent oda dobni egy önálló katonai háta lom karjaiba. (Igaz! Ugy van! a ssüsö haloldalon.) Valóban ha nyomról-nyomra kisérjük azon retrográd lépéseket, a melyek e téren tétettek és ha visszaemlékezünk az ellenzék hajdan hatalmas vezérének, a jelenlegi kormányelnök urnak szavaira, kérdem, t. ház, ha a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat nem képes-e eloszlatni minden káprázatot s egé*z meztelenségében tárni fel a valót, a mely nem más, mint azon törekvés, hogy a nemzet, azaz annak törvényhozó testülete önkezével szedegesse ki az alkotmánynak szegletköveit. (Helyeslés a baloldalon.) És e törvényjavaslat előreláthatólag meg fog szavaztatni a mindent szentesítő loyalitás nevében, azon loyalitás nevében, melynek előre vetett árnyékát látta kétségkívül a költő, midőn ugy szólt a nemzethez: nem a kinyújtott vasmaroktól, de a simogatástól féltelek; azon loyalitás nevében, melynek kóros sympthomáii^már-már lázas színben tünedeznek elő és kezdik visszatükrözni azon kort, midőn egy Berzsenyire volt szükség, a ki mint a világ-ítélet trombitája fülébe harsogja a hatalom fényében sütkérező nemzetnek a ..Romlásnak indult, hajdan erős magyar^-t. De e törvényjavaslat meg fog szavaztatni, mert, mint előttem szólott t. képviselőtársam, Tisza László monda, e tekintetben kényszerhelyzetben van a kormány. Ámde én e kényszerhelyzet okát nem ott keresem, a hol ő, nem az európai confiietusokban. E kényszerhelyzet kovácsmííhelye ott van Bécsben. Hogy e kovácsműhelyben ilyeneket kovácsolnak, én azon nem csodálkozom; de midőn a t. ministerelnök ur oly hősies elszántsággal kelt e törvényjavaslat védelmére, ugy tetszett, mintha hajdan erős Sámson összeszedett végerejével az oszlopot rázná, melynek ledőltével leroskad a ház: önállóságunk oszlopa. Bizonyos, hogy ha igy haladunk a loyalitásban a lejtőn, ha igy haladunk tovább a jogfosztogatások terén, oda jutunk végre, a hol már lánczok csörgése hallható: önállóságunk, szabadságunk börtönéhez. De, t. ház, ezen törvényjavaslat oldaltámadást intéz nemzeti culturánk élőfája ellen. Haván az új alkotmányosaeranak kimagasló vívmánya, mely felett önelégült szemmel s nemzeti büszkeséggel tekinthetünk el: ez a nemzeti cultura. E tér az, melyen két évtized alatt majdnem . olyan haladást tettünk, mint más nemzetek annyi század alatt. És e haladást megirigyelték talán tőlünk az istenek? Nem! De alighanem az emberek. Ámde a szellemi haladásnak szellemi fegyverekkel gátat vetni nem lehet. A történelem bizonysága szerint az emberiséget mindig a fegyverek tartották vissza haladásában a művelődés utján. Ez volt nemzetünk elmaradásának oka, mig fegyveres kézzel őrszemül virrasztott Európa felett. S nem azt bizonyítja-e más nemzetek példája is ? Nézzük csak a nagy Németországot, mióta fiait nyakig felfegyverezve, úgyszólván katonai állammá alakult át: mi nagyot és dicsőt mutathat fel tudomány, irodalom és művészet terén? Ámde Németország oly fényes csillag, mely bátran stagnálhat egy ideig. De nekünk magyaroknak haladnunk kell, nemcsak azért, hogy kipótoljuk az elmulasztottak hiányait, de haladnunk kell ethnographiai viszonyunknál fogva is. Nekünk, kik körül vagyunk véve idegen népek rajával, nem szabad felednünk, hogy szellemi felsőbbségünkben találhatjuk nemzeti létünk, megmaradásunk legfőbb biztosítékát; nem szabad felednünk, hogy ha a múltban megvédett is a fegyverek hatalma, ma már más idők és más hatalmak uralják az emberiséget, hogy a világverő Hadúr kardja eszme lett s nekünk a fegyverek mellett a szellemek hatalmával is le kell számolnunk. És midőn a kornak intő szavát megértve, oly szép fejlődésnek indulta haladás terén nemzetünk, hogy a közel szomszédból már-már irigykedve pillantgatnak reánk, egy törvényjavaslattal egy botránykő vettetik haladásunk útjába, a midőn az önkéotesi intézmény súlyosbításával culturális fejlődésünk reményeit s biztosítékait, tanuló ifjainkat részben eltereli egy időre pályájok írtjáról, részben pedig lehetővé teszi, hogy arra többé vissza ne térjenek. Kérdem, t. ház, nem egy oldaltámadás-e ez nemzeti culturánk ellen ? A tisztelt kormányelnök ur ez állítást is tagadásba vette, midőn Fenyvessy képviselőtársam szellemes beszéde felett élczelve, igy szólt: nincsen könnyebb hősiesség, mint olyant védeni, mi meg nincsen támadva. S csak a mi aggódó lelkünknek jutna-e eszébe, hogy minden lenyesett ággal ugyanannyi bimbóját szakították le a jövő reményeinek s a hazának megannyi gyümölcshozó virágát dobtuk a porba. Minden iskolázott ember tudhatja, hogy ha egyszer kizökkent a tanulónak szekere a kerékvágásból, mily nehéz abba visszazökkennie, tudhatja, hogy némely tanszakokban és tananyagokban egy évi stagnálás annyi, mint egész visszaesés. Hátha még az esetleg 2—3 évre terjedő szolgálati évek megtörik a tanulónak lelki erejét s elveszik tanulási kedvét, mihez kezdjen csonka, megtépett szárnyaival? Avagy nemzeti culturánk élőfája annyira kiterjedt már, hogy csonkítani szükséges ágait ? A tisztelt kormány és pártja megdöbbenés nélkül dobja oda a jövő zálogát s a haza ifjúságát a militarismus karjaiba. 4»*
