Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.

Ülésnapok - 1887-163

IA3. országos ülés január 17-én, csütörtökön. 1889, 365 ezzel azon általános tételeket, melyeket felállít és a melyekből további következményeit levonja; és ellentétben látom ezzel ezen általános elvek alkalmazását is a hadseregre. Hogy állításom első pontját bebizonyítsam, legyen szabad mindenek előtt felolvasni gr. Apponyi Albert t. képviselőtársam beszédjének ama passusát, melyből állításait következteti (olvassa): „A magyar nemzetnek, mint minden életre való nemzetnek egész politikai fejlődésében kisebbnagyobb öntudatossággal egy politikai ideálja volt: e hazában egy önálló nemzeti életnek egyik leglényegesebb ága egy önálló, szorosan és kizárólagosan nemzeti cultura. A nemzeti culturának, t. ház, az állam összes intézményeivel azok minden fokán találkoznia kell; az állam minden intézményében bizonyos fokozatok elérése, bizonyos culturalis fok elérésétől van feltételezve és ezen culturális fok meghatározását helyesen azon intézmények érdeke szabja meg. De azon culturának, mely bármely fokon követeltetik, mint feltétele annak, hogy az állam intézményeiben bizonyos fokozat eléressék, másnak mint nemzeti culturának, nem szabad lenni." Mi következik ebből? Az-e csak, a mit a t. képviselő ur ezekből levont? Korántsem; az az egész függetlenségi párt programmja annak minden részletében. Mert ha valaki azt mondja, t. ház, hogy a nemzeti ideált meg kell valósítani, avval ugyanakkor azt is mondja, hogy a független önálló Magyarországot meg kell valósítani, mert azt nein lehet tagadni, hogy ha az nemzeti ideál, nem kevésbbé nemzeti ideál az is, hogy a reserve-tisztek magyarul vizsgázzanak. Ha valaki azt mondja, hogy magyar eulturával kell áthatni az állam minden egyes intézményét és nem tesz kivételt a hadseregnél, a mely közös intézmény, akkor miért áll meg a hadseregnél és miért nem megy tovább ? Miért nem megy át a külügyekre, a diplomatiára ? Az is ép annyira magyar, mint a hadsereg, mert az is közös. Ha alkalmazni kell a magyar eulturát az egyiknél, miért nem a másiknál ? Ha a t. képviselő ur azt állítja, hogy a mi közösügy, azt át kell hatni a magyar culturának, mi következik ebből? Az, hogy mert közös ügy, tehát osztrák is s igy át kell hatva lenni a magyar és az osztrák cultura által. Mi lesz ez intézmény, melyet egyszerre két különböző alapon álló idegen cultura hat át? Azt hiszem, ezen kérdés másként nem oldható meg, mint ugy, hogy maga az intézmény ketté választatik s egyik része alapittatik a magyar culturára, másik az osztrákra. (Helyeslés a szélső balon.) De akkor, t. ház, mi marad meg a közösségből. Semmi, csak a neve. (Élénk helyeslés és felkiáltások a szélső haloldalon: Nem is kéli!) De a t. képviselő ur emez elveit nem alkalmazza az egész államéletre, csak a hadseregre és arra sem korlátlan mértékben, hanem csak bizonyos fokig, de már ez is elegendő arra, hogy a közösséget megsértse. Mert, t. ház, nézzük azokat az új intézményeket, melyeket gróf Apponyi Albert felállítani akar. (Halljuk!) Ha nem sikerülne neki oly amphibiumokat nevelni, melyek ámbár magyar eulturát tanultak, mégis arra lesznek nevelve, hogy egy oszrák culturán is alapuló hadseregben részt vegyenek, oda fogunk jutni, hogy azon tisztek, melyek ezen intézetből fognának kikerülni, csak Magyarországon fognak szolgálhatni, a többiek pedig csak Austriában s a végeredmény két külön tiszti kar lesz. Már pedig, ha a czélt akarjuk, az eszközöket is kell akarnunk. Ha fenn akarjuk tartani a hadsereg közösségét, a közös tisztikar elkerülhetlenül szükséges, ha pedig közös tiszti kart akarunk, annak közös alapon való neveltetése szintén szükséges. De, t. képviselő ur, nem akarom tovább fejtegetni ez intézmény egyes hatásait ; csak egy aggodalmat akarok kiemelni, a mely reám nézve elegendő arra, hogy ez eszmét határozottan visszautasítsam. (Halljuk!) Ha mi törvényhozásilag akarjuk azt biztosítani, hogy egy oly katonai intézmény állittassék fel, mely a magyar cultura alapján áll, akkor Austriának is megvan az a joga, hogy törvényhozásilag oda hasson, hogy egy oly katonai intézmény állittassék fel, mely osztrák eulturával van áthatva. Tudjuk-e azonban, hogy az osztrák cultura alatt fog értethetni a cseh, lengyel és német cultura? Én, t. ház, e culturákat nem akarom kicsinyleni; elismerem azok kitűnőségét és beiértékét, de azt kérdem, czélszeríí-e, hogy e culturákat a hadseregbe bevezessük? Kérdem, meg fog-e maradni a homogenitás, az egység, a mely a hadsereg harczképességére feltétlen szükséges? Azt hiszem, hogy nem fog megmaradni s azért sokkal czélszerííbb, ha azon alapot fentartjuk, a melyen eddig állottunk, hogy tudniillik meghagyva ő Felségének, a mi ö Felségéé, a vezényletet, vezérletet, a belszervezet megállapítását, mi arra szorítkozunk, hogy ellenőrizzük, hogy a hadseregben oly szellem ne terjesztessék, mely ellenkezik a törvényes alappal, tehát ellenkezik ő Felsége intentióival is. (Helyeslés Ugy van! jdhbfelöl.) Ezek után, t. ház, áttérek azokra, a miket Ugron Gábort, képviselő úrtól hallottam. A külön hadsereg eszméjét én itt bonczolni nem akarom. 1867. óta parlamentünk legkitűnőbb tagjai próbálták ezt megezáfolnisha nekik nem sikerült Ugron Gábor t. képviselőtársamat és elvtársait elvük helytelenségéről meggyőzni, ugy én azt meg sem kísérlem. Én Ugron Gábort, képviselő ur beszédének csak egyes kimagasló állításaival akarok foglalkozni, a melyeket szerintem hallgatással mellőzni, hazafiúi mulasztás lenne. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselő ur azt mondja, hogy az által, hogy a közös hadsereg nyelve a német s hogy mi a német elemnek a monarchiában bizonyos súlyt