Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.
Ülésnapok - 1887-153
158. országot Mé» decisewber 14-én, pénteken. 188S. 165 gáltatnának, vagy munkaszerzési tehetségeikben meggátoltatnának. Áttérek most a munkásoknak harmadik és legfontosabb kérésére: az általános szavazati jogra. Engedje meg itt az előttem szólott t. képviselőtársam, azon nyilatkozatára, hogy ők is meg fogják fontolni, mikor jő el az ideje annak, hogy Magyarországon a választási jog necsak 800 ezer ember által eszközöltessék és majdan, ha látják, hogy az állam és a közállapotok megszilárdultak, akkor lassankint ki fogják terjeszteni a választási jog gyakorlását. Elismerem, hogy ez conservativ szempontból és ha el nem mulasztják az időpontot, egészen helyes fölfogás. De figyelmeztetem t. képviselőtársamat, hogy a történelem tanúsága szerint az időpont tekintetében az áll a conservativekre, hogy „igen késő!" Méltóztassék csak t. képviselőtársamnak tekintetbe venni, hogyan fejlődött ez a választási jog 1848-tól fogva. S erre felhívom a t. bizottsági előadó ur és Bezerédj t. képviselőtársam figyelmét is, a ki, gondolom, szintén ugy nyilatkozott, hogy ime az 1874-iki törvényhozás megtartotta a census-alapot, melyet 1848. állapított meg. Hát vegyék egy kissé figyelembe t. képviselőtársaim, minő érték-feltételhez kötötte a törvényhozás 1848-ban, tehát 40 évvel ezelőtt a választási jogot. Azt fogják találni, hogy 100 frt évi kereset után, kisebb városokban pedig 300 frt értékű ház vagy birtok után adatott meg a választási jog. És ha nem akarnak pártérdekből nyilatkozni, be kell vallaniok, hogy 1848-ban megtétetett a kellő lépés arra, hogy a választási jog a szabadelvű szellem fejlődésével, fokról-fokra mindjobban kiterjesztessék. Nem akarom, t. ház, a 48-iki szabadelvűséget a mai szabadelvűséggel összehasonlítani, mert hiszen 40 év alatt a szabadelvűségnek is a haladás útján előre kellett, vagy legalább kellett volna mennie. De azt mondom, t. ház, hogy midőn azon szabadszellemtí korszak, mely akkor a választási jogot ily feltételekhez kötötte, meggyőződésem szerint lefektette az alapot arra, hogy ha ez az állam kizárólag ugy intézkedhetett volna a közel időben saját ügyeire nézve, mint azt mi 1848 előtt és 1848-ban is reményiettük: akkor bizonyos, hogy 1861-ben már érettnek találta volna a törvényhozás a magyar nemzetet arra, hogy az általános szavazati jog mindenkire kiterjesztessék. Csak ezt a megkülönböztetést kívántam t. képviselőtársaimmal szemben az 1848-iki és a mai törvényhozás közt megtenni. Megjegyzem még azt, hogy én a conservativ férfiakat, például az angolhonbelieket becsülöm annyiban, hogy ők azon reformokat, melyeket a nemzet elé fokonkénti fejlés gyanánt előadnak, létesítik is. De most menjenek vissza kissé önök 1874-re, az akkor megalkotott választási törvényre és hasonlítsák össze azt az 1848-iki választási törvénynyel. Angolhon példája azt mutatja, hogy fokról-fokra, fejlésről-fejlésre közeledik Angolhon az általános választási jogok megadásához. És mit tett Magyarország törvényhozása Í874ben. Azon válasz-tás jogot, melyet 1848-ban megadtak, százi és százezrektől elvette, tehát nem is a conservativismus, hanem a reactio utján haladt. Ne hasonlítsák tehát önök, t. képviselőtársaim, az 1874-iki választási törvényeket méltókká az 1848-ban megalkotott választási törvényekhez. És az előttem szólott t. képviselőtársamat szabad legyen kérdeznem, hát helyes az, még a conservativek elveivel is megegyeztethető e az, hogy a mit az alkotmány biztosít a nemzet nagy részének, mint történt példának okáért 1848-ban, attól 25—26 évvel később megfossza? és nem kötelessége-e inkább a conservativeknek is — nemcsak a szabadelvűeknek, hogy az egyszer megadott jogot, mely az államot tapasztalatilag nemcsak nem rontotta meg, hanem a mely — tudjuk — 1848—1849-ban az államot újjá teremtette, a polgároktól el ne vegyék ? És nem kell-e most nekünk — nem nekünk, mert hiszen mi azon alapon állunk most is, a melyen 1874-ben, 1872-ben és az előtt is folyton állottunk — de nem kellene-e azt meggondolni önöknek, nem kellene e meggondolnia szabadelvű kormánypártnak, hogy ha már nem adják is meg azt, a mit Irányi t. barátom óhajt, hogy teljesítsék a munkások kérelmét azon feltételek és biztosítékok mellett, melyeket ő kitűzött, tehát e tekintetben pártoljuk a kérvényt — nem kellene önöknek jóindulattal most már annyit tenni, hogy a meggyőződésem szerint visszaesés elvére fektetett 1874 törvényt legalább annyiban javítsák, mint az már 1848-ban javítva volt? Akkor mondhatnák önök, hogy jóindulattal viseltetnek azok iránt, a kik itt kérvényeznek; hanem midőn bizonyságát adják annak, hogy a kérvényezők helyesen viselkednek akkor, midőn a ház elé terjesztik kéréseiket s mégis üres kézzel bocsátják el őket: akkor, t. képviselőtársam, nem vonta le ebből a helyes következtetést, a midőn, nem mondom az általános szavazati jog megadására nézve, de legalább annak bizonyos mértékben való kifejlesztésére nézve sem hallgatja meg a munkások kérését. Én a szabadelvű párttól megvártam vagy legalább óhajtottam volna, hogy ők azokat, a kik minduntalan bebizonyítják, hogy csak a törvényhozástól várják kéréseik teljesítését, nem fogják ismét ridegen visszautasítani azzal, hogy megint nem adhatunk semmit, hanem lassan-lassan részeltetni fogják őket abban a jótéteményben, a melyben mindenkinek kellene részesülnie. T. barátomnak még egy érve ellen kell felszólalnom. Azt mondta tudniillik, hogyan adhatnák
