Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.
Ülésnapok - 1887-130
130. orssíigos ülés novtmTjer 18-án, kedden. 1888. 5g 1875-iki első conversio. Akkor kényszerhelyzet létezett, annak következtében, hogy először a kincstári utalványokat be kellett váltani, de azután különben is az egész conversio egy firma volt arra, hogy különben is pénzt kapjanak, mert szükség volt rá az államháztartás vitelére s azután pedig bizonyos függő vasúti beruházási kérdések elintézésére. A mi az 1881-iki conversiót illeti, azt meg egy általán nem is lehet komoly mértékkel mérni. Akkor természetesen megint pénzre volt szükség, minden áron meg kellett könnyíteni egy pár millióval a budgetet s azután egy ilyen fajta manőverre is volt szükség, hogy az államháztartás deroute-ja elkerültessék. Ha az ember kezébe vesz valami közgazdasági szakmunkát s abban az 1881-ki conversio említve van, erről ugy beszélnek, mint elrettendő példáról, mely arra tanít, hogy a conv. rsiót hogyan nem kell csinálni. Egy igen tekintélyes külföldi lap arról a kormányról, mely ezt csinálta, ugy nyilatkozott; Es war eben dieRegierung der Börse und des Cursblattes. (Derültség bolfelöl.) Ezt, t. ház, csak azért hozom fel, hogy a conversiót magát jellemezzem, de nem mintha azon theoriának hódolnék, hogy mindazokért, a mik történtek, az előbbi pénzügyminister mintegy bűnbakul előránczigáltassék és az egész kormány hibája az ő nyakába sózassék. Mert én például nem találom azt az osztó igazsággal megegyezőnek, hogy midőn ugyanazt a conversiót az előbbi pénzügyminister akarta megcsinálni, akkor mindenünnen megtámadták, most meg agybafőbe dicsérik és minket megtámadnak azért, hogy ezen conversio ellen merünk szavazni. És ha például b. Roszner t. képviselőtársam vérszegény támogatása paroxismussá változik át — melynek azonban több a füstje, — mint a lángja, mikor beszél a mostani pénzügyminister urnak l 1 /* évi gazdálkodásáról : azt tartom, t. ház, hogy ez egyáltalában nem compensatio az egész kormánynak 10 évig folytatott gazdálkodásával szemben, a melyet annak idején a pénzügyi bizottság, mikor azt a bizonyos elassicus jelentést a póthitelek tárgyában beterjesztette, oly módon jellemzett, hogy a pénzügyminister nem tudta, hogy többi ministertársai mit költenek, maguk a ministerek nem tudták, hogy saját ressortjuk mit kivan. De visszatérve, t. h z előttünk fekvő conversiókra, mindezen viszonyok azt eredményezték, hogy a kormány nem fordulhatott magához a pénzpiacához, hanem kénytelen volt egy pénzconsortiumnak segélyét igénybe venni. De ezen pénzconsortium nem annyira közvetítő volt itt, hanem pártfogó, támogató. Ezen consortium, mondhatnám, a mi pénzügyi apparátusunknak egy állandó tényezője s mint ilyen igazán unicum az államok háztartásában, ennek analógiáját csak a régi jó patriarchális időkben lehetett találni, a midőn, mint egykor igen helyesen megjegyeztetett, minden jó módú családn ik megvolt a maga házi bankárja. Annak következtében, hogy ily pénzconsortiummal közvetittetett a dolog, azon conversiók egy egészségtelen alapra lettek fektetve, mert hogyha a,z államkincstár directe a nagy hitelt kereső publicummal és a pénzpiaczczal érintkezik, akkora conversio egy természetes hasison, a keresletnek és kínálatnak összhangján köttetik meg; de hogyha jöii egy ilyen consortium, akkor a conversio természetesen egy új üzleti básist nyer, tudniillik: az egész azon fordul meg, hogy az illető consortium jó üzletet csinál-e. Ennek következtében azok a magyar papírok az üzérkedésnek kellett, hogy tápot nyújtsanak ; hiszen az utolsó időben alig volt oly speculationális objectum mint a magyar papír és egész természetesen egy nagy praemiumot kellett fizetni. Ezapraemium volt az alacsony árfolyam. Ezt mindig mi fizettük meg, a minek következtében az előbbi conversiók és kölcsönök — a gyereket nevén kell nevezni — valóban uzsora-kölcsönök voltak, nem annyira a magas kamatlábnál, hanem azon nagy tőkeveszteségnél fogva, melyet az állam szenved. Méltóztassanak megengedni, hogy ezt egy-két számadattal illustráljam, a consequentiát azután később fogom levonni. (Halljuk!) Szólni akarok a 153 milliós kölcsönről és annak későbbi conversionális evolutióiról. Ezen kölcsön 1873 — 74-ben emittáltatott, az állam kapott érte 129 milliót. 1875—76-ban megtörtént a conversio, a midőn ugyanazon 153 millióból lett 211 millió. 1881-ben megtörtént a másik conversio, akkor a 211 millióból lett 280 millió. Tehát ma, t. ház, az a 129 millió, a mit kézhez kaptunk, representál 280 milliót. A ministerelnök ur, mikor ezen 153 milliós kincstári kölcsönről van szó, mindannyiszor igen súlyosan elítéli azon pénzügyi kormányzatot, mely azt contrahálta és nagyra van vele, hogy ő alatta mennyire másként voltak a dolgok. Ha már most megnézzük, hogy ezen 280 millióból, a melybe az országnak ez a 129 millió forint került, ez a 150 milliónyi tehertöbblet a két kormány közt miként oszlik meg: a dolog ugy áll, hogy az előbbi kormány contójára esik 25 millió, a t. ministerelnök ur contójára pedig 125 millió. Ez tehát a két kormány gazdálkodása között a különbség és azt hiszem egész igaza volt Goethének, midőn azt mondta, hogy ha a számok nem is kormányozzák a világot, de bizonyítják azt, hogy miképen kormányozzák. De azt szokták mondani, hogy ezt a rentetehert nem kell visszafizetni, ez csak névleges teher. Hogy ez mennyiben áll, arra nézve azon számításnak, a mit tettem, meg fogom tenni az ellenpróbáját is, még pedig oly módon, hogy a