Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.

Ülésnapok - 1887-133

108 138. országos fllés november 19-én, Wtfon. 1888. letes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk helyeslés a jobbóldalon ) Hoitsy Pál: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Az előttem szólott Vadnay t. képviselő ur beszédére csak egy-két igen rövid megjegyzést teszek. Ugy állította fel a különbséget közöttünk és a kormánypárt között, hogy konnyíí nekünk beszélni, mert az, a mit mi mondunk, törvénynyé nem válik, ebből baj származni nem fog. No, h;i csak ez tartóztatja őt vissza az őszinte beszédtől e miatt ugyan beszélhet eleget, mert a mit ő fog mondani, az sem fog törvénynyé válni (Derültség a szélső baloldalon) &£, hogy össze lehetbeszélni mindent és abból baj nem fog származni, azt bemutatta imént tartott beszédével. (Ugy van! Tetszés a szélső baloldalon.) Legsikerültebb példájában a t. képviselő ur az által akarta különben bemutatni a javaslat hiányait, hogy ugy állította fel a kérdést, hogy a kormány nem válthatja meg a teljes hús árában a csontot hús nélkül. Én azt gondolom, hogy ha ez nem méltányos — a mint hogy nem az — ugy nem méltányos az sem, hogy a kormány teljes csont árában váltsa meg a húst, a városoknak pedig adja a csontot. (Tetszés a szélső baloldalon.) Jellemző különben, hogy ilyen tárgyaknál, a hol csontról, húsról és konezról van szó, tudja a képviselő ur legsikerültebb hasonlatait mondani. (Derültség a szélső baloldalon.) Vadnay Károly: Nem járhatok mindig I a csillagokban. (Élénk derültség.) Hoitsy Pál: Beszéde végén a képviselő ur hivatkozott egy tényre, melyet a múlt ülésen gróf Apponyi t. képviselő ur is felhozott, tudniillik arra a, forrongásra, mely ezen törvényjavaslat benyújtása által az országban észrevehetőleg támadt. És Apponyi t. képviselő ur hozzátette azt is, hogy az a forrongás olymérvű, hogy ha most a törvényjavaslat elhalasztatnék, ezen forrongásból több kár [származnék az érdekeltekre, mint a mennyit veszíteni fognak az által, ha, talán nem teljesen kapnák is meg azt az értéket, melyre nekik joguk van. Ez a forrongás igenis megvan, t. ház, hanem hasonló tüneményt tapasztalhatunk mindannyiszor, a mikor ilyen nagy fontosságú törvényjavaslatról van szó, de a mely törvényjavaslatot a kormány nem a közóhajnak megfel előleg akar megvalósítani. Ilyenkor a törvényjavaslat benyújtására szinte nógatni kell a kormányt, a mint tapasztaltuk nem egy esetben; tapasztaltuk a polgári házasságnál, tapasztaltuk a választási visszaélések megtorlására czélzó intézkedéseknél, tapasztaltuk a megyék szervezésénél, a főrendiház reformjánál és más alkalmakkor. Minden egyes ilyen esetben csak akkor adta be a kormány a törvényjavaslatot, mikor a közóhaj azt már igen hangosan követelte. És akkor a kormány álláspontja nagyon könnyűv^ vált. Mert mikor a nemzet látta azt, hogy abban a törvényben egyáltalában nem azok az elvek vannak lefektetve, melyeket ő követel, a leghevesebb ellenzékkel szemben is azt mondhatta a kormány mindig, hogy hiszen nem én akartam a törvényt, ti akartátok azt, szavazzátok már most meg. És a legrosszabb esetben is, ha a törvényjavaslatnak egyes pontjai nem fogadtattak el vagy az egész törvényjavaslat elvettetett, azt mondhatta a kormány : hisz ez nem az én törvényjavaslatom, nem én akartam azt, ti akartátok. Hasonló helyzetben vagyunk, t. ház, a jelen esetben is. Azt, hogy e tárgyban törvényjavaslat benyujtassék, kívántuk mindannyian, kívánta az egész nemzet] és e tekintetben a panasz, a sürgető szó minduntalan hallható volt. De azt, hogy a törvény ily módon hozassék meg, hogy az semmi egyebet ne czélozzon, mint ez állam üres cassáinak megtöltését, azt nem kivantuk sem mi, sem a nemzet nem kívánta. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Mi másképen gondoltuk megoldhatónak a kérdést, még pedig oly módon, hogy az teljes igazságossággal és mégis mind a két fél megelégedésére oldassék meg. És ez nem volt lehetetlen, mert hiszen, t. ház, ha azt a jogot a községek számára váltatjuk meg, akkor előfordulhat az az eset — sőt majdnem minden esetben el lehet azt érni — hogy meg lesz elégedve az, a kitől a jog megváltatott, meg lesz egyszersmind elégedve a község is, mert rossz vásárt az sem csinál, a mennyiben oly jogot vesz kezeibe, mely folyton fejlődik, a melyből jövedelmét is fokozhatja. De, t.ház, felhozta gróf Apponyi t, képviselő ur és a ministerelnök ur is, hogy a községek kezébe ezen jogot azért nem lehet átadni, mert ezek a községek gyengék arra, hogy ily financoperatió terheit megbírhassák. Ugy tudom, t. ház, hogy maga a gyakorlati élet ezen félelem alaposságát nem indokolj a, mert először is a legközelebbi évek alatt igen sok község váltotta meg magát és egyetlen egy esetet sem tudunk — legalább nekem ilyenről tudomásom nincs, midőn a község ez által elszegényedett vagy kárt szenvedett volna. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Másodszor, t. ház, maga a ministerium eladogatta a legutóbbi évek alatt az egyes községeknek a kincstári regalejogokat. Itt tehát csak két [eshetőség lehet: vagy megvolt győződve a ministerelnök ur arról, hogy a községek nem bírják meg ezen terheket és ez esetben akkor, midőn a regalejogot nekik mégis eladta, lelkiismeretlenül járt el, (Ugy van! a szélső baloldalon) vagy pedig nem áll az, a mit most nem annyira okul, mint inkább ürügyül felhozott, hogy ezen községek nem birják meg e terhehet. (Ugy van ! a szélső baloldalon.) Igenis, t. ház, a községek vannak azon helyzetben, hogy ezen jogot leginkább ki tudják