Képviselőházi napló, 1887. V. kötet • 1888. május 8–junius 21.

Ülésnapok - 1887-109

178 109. országos ülés jnnlus 1-én, pénteken. 1888. sát igyekezzék előbb előkészíteni. Mit a jelen esetben a regálejognak előző megváltása s ez utón a most szőnyegen forgó s a már életbelépett fogyasztási adótörvények terheinek arányos elosztásával érhetett volna el. És engem nem is nyugtat meg az a körülmény, hogy a t. kormány a regale-megváltást a közel jövőben keresztülvinni szándékozik, mert a regaletulajdonosok — addig is, mig az erre vonatkozó törvény megszületik — a kormány eddigi mulasztása folytán igaztalanul károsodni fognak. De ha a kormány a regale-megváltás kérdésének tanulmányozásában már addig jutott, hogy az erre vonatkozó törvényjavaslatot a legközelebbi jövőben benyújtani képes lesz: nem is látom át annak szükségességét, hogy miért kellett előbb ezen törvényjavaslatot benyújtani, semmint a regale-megváltás keresztülvitetett volna és miért kellett ez által a regaletiilajdonosokat érzékenyen megkárosítani s ezek között, mint előbb említem, az egyes községek jövedelmét jelentékenyen csorbítani és teherviselési képességöket hosszabb, vagy rövidebb ülőre probléma ti eussá tenni. Nem nyugtat meg engem e körülmény azért sem, mert, mint a kormányelnök ur Helfy t, képviselőtársam érvelésére az egyszerű tót ember felhozott példájával megjegyzé, hogy megköszönné azt az a szeszipar, ha e törvény elvetésével rajta majd akkor akarnak segíteni, ha már tönkrement, én is azt válaszolhatom a regaletulajdonosok részéről, hogy ezek sem köszönik meg azt a t. pénzügyminister urnak, ha rajtok akkor akar majd segíteni, midőn már jövedelmeiket elszedte s őket tönkretette! Nem fogadom el a törvényjavaslatot. (Élénk helyeslés szélső balfelöl.) Gr. Lázár Jenő: T. képviselőház! (Halljuk.' Halljuk!) A szőnyegen levő törvényjavaslat annyi oldalról lett már megvilágítva, hogy szinte azt lehetne mondani, hogy bajos volna

; olyat hozni fel, a mi már el nem mondatott volna. És habár ez igy van is, mégis legyen nekem megengedve, hogy az én álláspontomból is tehessek némely észrevételt. (Halljuk! Halljuk!) De mielőtt ezt tenném, néhány megjegyzést kivánok felhozni azon szónoklatokra és válaszokra, melyeket Tisza Kálmán t. ministerelnök ur Dessewffy Aurél grófnak tett. (Halljuk! Halljuk!) Azt mondja ugyanis a t. ministerelnök ur, hogy azért nem terjesztette be ezen törvényjavaslattal a contingentálásról szóló törvényjavaslatot egyszerre, mert az e részben működendő enquéte véleményét még nem hallgatta meg és igy végleges elhatározásra még maga sem jutott. És épen ez, t. ház, főoka annak, hogy én most felszólalok, mert legalább igy lehet még reményünk arra, hogy miután el kell hinnünk, hogy a pénzügyminister ur ezen nyilatkozata igaz, a t. ministerelnök ur, mint pénzügyminister elhatározását ugy fogja meghozni, hogy az érdekek mindenfelé ki legyenek elégítve. (Halljuk/ Halljuk!) Mielőtt azonban kiterjeszkedném erre, legyen szabad még egy megjegyzésre reflectálnom. A t. pénzügyminister ur ugyanig azt válaszolta egyik beszédében, hogy a reciprocitás elvénél fogva a contingentálást a két államfél közt a status qüo alapján kellett meghatározni. Én nem mondom azt, t. ház, hogy ez nem reciprocitás és hogy ez nem igazságos ; de tagadom azt, hogy ez a jelen esetben méltányos volna; mert [ha az 1884. év előtti állapotokat veszszük, akkor azt találjuk, hogy 1884. előtt Magyarország szeszipara sokkal nagyobb volt, mint a Lajthán túli részen. Azonban 1884-ben alkottatott meg az a végzetes kiegyezés a Lajthán túli részekkel és ennek hatása alatt a Lajthán túli részek szeszipara felvirult a magyarországi szesziparnak romjain. (Ugy van! balfelöl.) Egészen más az, t. ház, ha a két szomszéd állam szabad iparként és egyenlő feltételek mellett űzné ezt az ipart és akkor történnék a contingentálás; és egészen más az, ha az egyik a másik előnvére fejleszti ki iparát. (Ugy van! balfelöl.) Nem tagadom, hogy a monarchiának két állama közti contingentálásnál némileg tekintetbe vétetett ezen körülmény, de hogy mennyire nem volt helyes ez az alap, kitűnik abból, hogy a Lajthán túli résznek a contingentálásból több jutott, mint nekünk, holott határozottan tudjuk, hogy Magyarország szesztermelése 1884-ben nagyobb volt. Hallottam,t. ház, aztis hangsúlyozni, hogy a nagy tőkéket, melyek a nagy szesziparosok gyáraiba befektettettek, védeni kell. Ez az első pillantásra igazságosnak és méltányosnak látszik; de ha mélyebben tekintjük a dolgot, akkor kitűnik, hogy ez a világért sem áll. (Halljuk! Halljuk!) Mit csináltak ugyanis ezek a nagy szeszgyárosok? Talán Magyarország kedveért és a magyar kormány instigatiójára építették-e ezen szeszgyárakat; és igy morális obligoban volna az állam azokkal szemben ? Ellenkezőleg az ő befolyásuk fotytán csinálták meg azt a törvényt, hogy a szeszipar fejlesztése érdekében a külföldre szállítóknak nagy restituti ók adassanak. Ennek következtében állott be az az anomália, hogy ők minden 10,000°/° liter szesz után, melyet külföldre vittek, fizettek 5 írt adót és kaptak 11 frt restitutiót. És mi haszna volt ennek ? Az, hogy határozóttan az államkincstár rovására gazdagodtak meg. Behozták a tengerit Oláhországból, azt itt kifőzték, a szeszt kivitték külföldre s a pénzt a kormánydól elvették, mert minden hectoliter után a 11 frt restitutióból 5 frt adót, levonva 6 forintjuk marad, ugy, hogy tudjuk, kik voltak e nagy szeszgyárosok, mikor a szeszgyártást meg-