Képviselőházi napló, 1887. III. kötet • 1888. február 3–február 11.
Ülésnapok - 1887-61
158 61 « arÉwägos ülés február 10-én, pénteken. 1888. dálkodáshoz és a takarékossághoz jobban értettek, mint az ott lakó benszülöttek. Barcstól kezdve le egész Csaglicsig, a volt határőrvidék szélső állomásáig alig találunk községet, a hol nagyobb csoportokban ne volnának magyarok. Ezen magyarságnak a helyzete valóban szomorú, kétségbeejtő. Múlt esztendőben már felszólaltam ez irányban, (Halljuk!) de akkor csak a péterváradi kerületben fekvő Herkovec, Nikinci s Placsitevo községek vidékén levő magyarságról szólhattam; (Halljuk/ Halljuk!) azonban az elmúlt nyarat Slavoniában töltvén, iparkodtam tanulmányozni ezeknek a helyzetét Felkerestem az ottani magyarokat saját viskójukban s az első impressio rám az volt, hogy mig az öreg családfő, a ki Magyarországból vándorolt ki, tökéletesen csupán a magyar nyelvet birja, annak házas fia, kit a családfő suhancz korában vitt magával, már egyformán birja a magyar és horvát nyelvet, de a gyermek már horvátul jól, magyarul keveset beszél. (Halljuk! Halljuk!) Történik pedig ez azért, mert ezek az ott levő magyarok népnevelésben absolat nem részesülhetnek, az iskolát, különösen a magyar iskolát csak hiréből ismerik. Még t. ház, csak le tudnánk számolni azzal, ha az ott levő 30,000, vagy annál is több magyarnak elhorvátosításáról volna szó, csakhogy ez a kivándorlás még folyton tart Magyarország területéről, tömegesen mennek oda és végzetük, sorsuk az leend, hogy nemzetiségükből, nyelvükből kiforgattatnak. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Különösen szomorú ott, t. ház, a római katholikus hivek helyzete, bár a reformátusoké sem valami nagyon fényes. A dunántúli református egyházmegye nagy áldozatok árán gondoskodik mégis arról, hogy a híveknek 30—40 község számára legalább egy papjuk, lelkészük legyen és ez a lelkész talán házhoz csalogatva a gyermekeket, őket az abc-re megtanítja. A római katholikusok részére azonban még ez sincs meg. Ebben különböznek ők a protestánsoktól, mert az üldöztetésben és szenvedésekben, a miknek Horvátországban ki vannak téve, osztoznak a többiekkel. Nem akarom a magam szavaival ecsetelni helyzetüket és azért engedje meg a t. ház, hogy néhány sort idézzek egy Slavoniában lakó protestáns missionarius leveléből, melyből talán megérthetjük, miképen élnek ott a mi magyar testvéreink és talán következtetni fognak arra is, hogy talán érdemes az ő sorsukkal is valamit törődni. Ez a missionarius, kinek mintegy 30—40 községre terjed papi műkő ,ése, hivatásánál fogva folytonosan utazik - mellékesen megjegyzem, hogy szegénység miatt gyalog — levelében a következüket irja: (Olvassa) „Nincs egy utam soha, de soha, hol az utakon vándorló magyart ne látnék, néha-néha olyan állapotban s annyi ártatlan kis magzattal körülvéve, hogy könnyekre fakad az ember és sir, keservesen sir bánatában. Tegnap is sopronmegyei magyarok jöttek velem szembe — a kocsikon magasra rakott bútordarabok tetején 4—5 gyermek, a kocsik mellett jövő rettegő apák és Isten tudja!!! miért síró anyák ... és igy másznak sáron-vizen át abba a honba, hol minden anya egyért — a hazáért — kesereg! És ezt itt nem találja fel! legalább azok a düledezett viskók — benne szívet marczangoló gond és bánattal, egy-egy megsértett, üldözött magyarral, iskola nélkül felnőtt, hitéből, vallása s nemzetiségéből kivett gyermekekkel stb. nem arra vallanak. Haza ez, melynek kebelén a Starcsevicsek kezei fojtogatják a magyar hazához hűtlenné lenni nem akaró igaz hazafiakat! Haza ez, melynek Starcsevicsei vannak az utolsó faluban is, kik az egész falu népe előtt is meg merik mondani egy papnak is: „Ha igy nem tetszik, menjen el megint a Bánjához vagy Tiszájához." Haza ez, melynek politikai hivatalos közegei undorító bőségben adják a bevándorlóit magyar kezébe az üröm, de annál gyérebben az öröm poharát! — Iskola e haza, semmi más, melyben erősen lakolunk s megtanittatunk arra, hogyan legyen egy honfiú hazája s nemzetéhez hűtelen! És a durva sors ezen meglakolással nem éri be. A mellett, hogy üldöztetünk, szorongattatunk, gunyoltatunk . . . hányszor kell kézzelfogható s legnagyobb igazságunkban is olyan szavakat hallanunk: „Ha nem tetszik, tessék visszamenni, a honnét jött." Izzad, fárad, dolgozik, fizet a magyar és még sincs becsülete. A rácz, a horvát henyél, nem fizet — s nyugton hagyják; a magyartól elhajtják az utolsó malaczot is, elveszik viskója utolsó rongydarabját is, csak azért, hogy magyar! ezt a nevet „magyar" nem sziveli talán a Bánon kivül, e drága lelken kivül, senki sem. En már jártam Eszék-, Diakovár-, Bród-, Grradiska-, Pozsega-, Verőcze-, Bellovár-, Sziszek-, Zágráb-, Eusina-, Zovszka-, Jeszenováczon és környékeiken nem egyszer, se kétszer, de a magyarság — noha nagy számban él mindenfelé — mindenütt csak idejövetelét átkozza s nem egyébért, mint a kíméletlen bánásmódért. És hol van menhelye, hol van kinek panaszt emeljen? Nincs lelkésze, nincs tanítója, nincs senkije! Mert szó a mi szó, olyan vidéken, hol ilyenek vannak, mégis csak tűrhetőbb a helyzet. Én, nagyságos ur, e kinos helyzet megváltoztatása s a magyarság megmentésének, vallása s nemzetisége megőrzésének szempontjából a teendőkre nézve osztom nagyságod nézetét, sőt többet mondok, nevezetesen: „Ha a magyar kormány nem tesz valamit, ugy veszünk, pusztulunk mi is lassankint — a kétakkora magyar római
