Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.
Ülésnapok - 1887-41
41. orssságos Illés január 17-én, kedden. TSS8. gg ségleteit — a mint eddig, ugy ezután is — kénytelenek leszünk kölcsönpénzzel fedezni. A ministerelnök ez egyetlen beismert hibája : már tudniillik a beruházásokban való túlmenés expiatiójaként vállalta magára a pénzügyi tárczának — nehéz és barátokat nem szerző — vezetését. No hát, t. ház, én félek ezen újnemü' purgatoriumtól, mert előre meg lehet jósolni, hogy a bűnhődő, nem a ministerelnök, hanem a nemzet lesz, (Helyeslés a szélső baloldalon) mert a pénzügyi tudományt még a legnagyobb lángész sem sajátíthatja el könnyűszertíleg s igy a ministerelnök ur tanulmányi éveit és experimentumait nagyon drágán fizetheti meg a nemzet. Maga a ministerelnök ur is felveti a kérdést, ha vájjon lesz-e sikere működésének? Lesz minden esetre újabb pár száz millió államadósság. De lássuk a ministerelnök ur pénzügyi programraját s a jövőre kilátásba helyezett remediumait? Hát az nagyon egj^szerű s igy hangzik: „Megtakarítás hátramenetel nélkül 1 '', ez szép, de nem új, hisz 1875. óta azt minden költségvetésnél hallottuk hangoztatni, de az életben az ellenkezőjét láttuk: a számítás nélküli pazarlást. Ez elkoptatott elixirtől tehát mit se várhatunk. Második elixir : „Csak elodázhatlanbcfekteté seket tenni." De hisz eddi<r még- az elodázhatjanokat se tettük meg, kivéve, ha a bécsi hadügyminister kérte. Ennek az elodázhatókat is készségesen megszavaztatták. Harmadik elixír: „A fogyasztási adók jobb kihasználása", a melyekből nálunk — mint mondja — nevetségesen csekély összeg folyik be. No hát, én ugy találom, hogy a kormányelnök ur eddig se mulasztá el ez adónem kihasználását, hisz nincsen ma oly életszükségleti czikk, a mely fogyasztási adó által megdrágítva ne lett volna, hisz a fogyasztási adó az utóbbi 12 év alatt több, mint megkétszereződött. A hiba abban van, hogy a ministerelnök ur által kötött szerződés értelmében ezen nagyon is keserves és terhes adónk legnagyobb része az osztrák kincstárt gazdagítja. A fogyasztási adók túlságos emelése azt fogja előidézni, hogy népünk nera fog húst fogyasztani, pedig ennek következményei veszélyesek, már is mutatkozik a rossz táplálkozás szomorú eredménye az ujonczozásoknál, hol a hadra alkalmatlanokszáma ijesztő mérvben szaporodik. Aztán a fogyasztási adók emelése maga után vonandja a hivatalnokhad fizetés-emelését és drágasági pótlékait s igy a népet kiéheztetik a nélkül, hogy az állam bajain segítenének. A fogyasztási adónál a szeszadóra veti főfigyelmét, hisz 12 év óta egyebet se tesznek, minthogy a szeszadót módosítják, változtatják, a gyárosokat újabb meg újabb készletek beállítására szorítják. Félő, hogy ezt is ugy meg fogják reformálni és rendszabályoznia miszerint ezen egyetlen még KÉPVH. NAPLÓ 1887 — 92. II. KÖTET. létező gyáriparunkat is agyon fogják zúzni, mint a hogy agyonzuzatták nem rég virágzott czukoriparunkat, mert hát az osztrák érdek ugy kívánja, hogy mi ne csak fogyasszuk az osztrák czukrot, hanem a czukoradó restitutiója czímén évi 25 millióval adózzunk Austriának. Jön végre az új pénzügyér ur nagyszabású fő panaceája: a dohány-monopólium és jövedék reformja, a mit mi és a nemzet élénk ellenzése daczára, már áthajszolt. Én magam is azt tartom, hogy kitűnő hazai dohányunkkal nemcsak jövedelmet lehetne teremteni, hanem élénk nemzetgazdászati fejlődést s nemzeti vagyonosodást is lehetne előidézni. Ámde ennek módja nem a dohányegyedárúság szigoríhanem a szabad dohánytermelésben van meghatározva. Mert az kétségtelen, hogy hazánk, mely a Balkán-félsziget kivételével, Európa egyedüli dohánytermelő országa, arra lenne hivatva, hogy ä dohányért Amerikába kivitt és a dohányfeldolgozás által forgalomba hozott több száz milliót hazánkba terelje. Ámde e jövedelemforrást nem az osztrák kincstár érdekében fentartott dohány-monopólium szigorítása, hanem a dohány szabad termelése által fakaszthatjuk csak fel. Egy deficitünket elén vesztető másik jövedelmi forrása lenne hazánknak az, ha temérdek sónkat olcsó árszabály mellett ismét világkereskedelmi czikké tennők, mint a hogy volt régen nemzeti királyaink és fejedelmeink alatt. De a mi ujoncz pénzügyministerünk ugy miként elődei is, nem tud mélyreható reformokat inaugurálni, nem tud oly rendszabályokhoz nyúlni, a melyek hazánkat pénzügyi bajaiból kiemelné, nem tud — még ha értene is hozzá — azért, mert a közösügyek által kötve van a keze, csak toldoz, foldoz és alakoskodik, mert azok a módok, a melyek segítenének, az osztrák érdekekbe ütköznek s igy azokat nem szabad alkalmaznia. Az egyenes adókat —- mond — sem választás előtt, sem azután nem hiszi emelhetőknek mindaddig, mig a deficit 100 millióra nem emelkedik, a mi különben ily gazdálkodás mellett egy kis háború esetén könnyen bekövetkezhetik: hanem most emeli a fogyasztási adókat, terhesíti a dohánymonopóliumot, mintha bizony azok terheit nem épen azok éreznék, kik az egyenes adókat hordozzák s mintha bizony nem egyre megy-e az, ha agyouadóztatott népünk azt egyik vagy másik zsebébőbe, de mindenesetre kiadja s továbbra is kénytelen azon taposó malomban kínlódni, mely nem a mi, hanem az osztrákok számára Őröl. Az adókezelésnél mutatkozó visszaélésekre nézve igér egy olyan organismust, a mely a közigazgatással contactusbahozatik. De hisz ez acontactus most is megvan, a közigazgatás most is alázatos szolgája az adókezelőségeknek. Ezen semmiféle contactus nem segít; itt is csak gyökeres reform 9
