Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-41

m 41. orzngos ülés január 17-én, kedden, 1888. segíthetne és az, ha azon jó német urakat, kiket Sehmerling és Bachtól örököltek, ha már elkergetni nem akarják, ne helyezzék a közigazgatás fölé, hanem subordinálják annak. E nélkül az embernyuzás szép mesterségét semmiféle contactus által megszüntetni nem foghatják. Az uj pénzügyér urnak pénzügyi erposéja reám nézve egy ügyesen bonyolított regény behatását gyakorolja, a mely szórakozást szerez ugyan; de a melyről előre jól tudjuk, hogy a képzelet világából merített, be nem teljesedő tényekkel foglalkozik. A képzelődés terén elégügyesen villogtatja a minister ur bűvészeiét; de az eddigi tapasztalatokra támaszkodva, biztosak lehetünk arról, hogy az eredmény hasonló lesz az eddigihez. Lesznek adóemelések; lesz minden nemű életszükségleti ezikknek a megdrágítása — lesz vagy 30 milliónyi ujabb teher a nemzeten; lesznek ujabb kölesönök, conversiók, lesznek ujabb állambirtok eladások: de azért a deficit marad a réginél. A ministerelnök ur ugyan 1890-re plussal kecsegtet, hanem ezen ígérete is ellenpárját képezendi azon 1875-iki Ígéretének, hogy minden adóemelés nélkül rendezendi pénzügyeinket. A miként az, ugy ez is egy nagy felsülésben és füllentésben fog megoldást nyerni. Mi már jól ismerjük e syrén-hangokat, a melyekkel mindig kecsegtetni — hogy ne mondjam, ámítani — szokták e jóhiszemű nemzetet, valahányszor ujabb terhekkel akarják vállait megrakni, hisz már 12 év alatt ismételten tűztek ki ily terminusokat, Széll Kálmán volt pénzügyminister ur tett ily Ígéretet először, talán be is váltotta volna, ha Bosznia közbe nem szól. Az őtet követő Szapáry gróf szintén vállalkozott e nagy feladatra, csaknem minden költségvetésnél kápráztatta szemeinket ily kilátásokkal, papiroson helyre is állította az egyensúlyt; de lett belőle 40 millió deficit, megszerezve 32 millió póthitellel. Most jön a harmadik kiadás Tisza firma alatt; csakhogy én ugy találom, t. ház, hogy ehhez nagy képzelődő tehetség s elhivéséhez ép oly nagy adag könnyelműség kívántatik. De még ha sikerülne is számtanikig megoldani e kérdést a kitűzött 3 év alatt, az — a minister ur szándéklata szerint — az állami tengődés drága árán volna megszerezve, mert az a rendezés, a mit a minister ur igér: lemondás az erőgyűjtés és azon culturalis és nemzetgazdászati fejlődésről, a mi nélkül e nemzet hivatását be nem töltheti. Ez a pénzügyi politika — ha ugyan annak lehet nevezni — csak a jövedelmet akarja fokozni a nélkül, hogy e jövedelemből a megfelelő részt az ország jólétének s polgárai adóképességének emelésére kívánná fordítani. E felcsigázott jövedelmet elnyeleti a közösügyek telhetetlen molochjával. Hiába állítja I helyre a pénzügyi egyensúlyt, ha e nemzetet továbbra is sorvadásra és tengődésre kárhoztatja. Már pedig a minister ur exposéjának ez képezi gyászos hátterét. A minister ur a nemzet erősítésére és izmosítására nem gondol a közösügyek mellett, nem is gondolhat. Regényes hajlamai mulattatják párthiveit; de mi előre látjuk annak tragicus vég kibonyolódását. A ministerelnök ur — úgymond — óvakodik szemkápráztató Ígéretektől, azt az ellenzéknek hagyja, mely tud szerinte fából vaskarikát csinálni. A minister ur ennél többet tud, mert tud vasból fakarikát csinálni, a midőn ez életerős, hős és szabadság szerető magyar nemzetből, ebből az aczél erős népből, mely törhetett, de nem hajolt soha: tudott csinálni az osztrák által tetszés szerint húzható, vonható gummi-karikát. Ebből a büszke, daczoló nemzetből tudott csinálni egy önbizalom vesztett, még saját árnyától —- vagyis a ministerelnök úrtól —• is ijedező engedelmes rabszolga csoportot, a mely mással akarja magát megvédetni. Tudott ebből a szabad alkotmányos — s még a közösügyes alku értelmében is — önálló országból egy alárendelt gyarmatot alakítani. A kormänyelnök ur még a volt Deákpárt lejáratott embereinek álláspontjáig sem tud fölemelkedni, hisz ezek az 1867-iki kiegyezést csak kiindulási pontnak, erőgyüjtési állomásnak tekintették, a melyről lassanként, óvatosan megszerez hetőknek jelölték az államiságnak még hiányzó atributumait; ők erre az utat nyitva hagyták a 10 éves cyclus megszabásával, a felmondási határidők kitűzésével. A kormányelnök ur, ki ez alapot mindnyájunk közt legélénkebben ostromolta, ki hazánk lételét csak az önálló magyar hadsereg és önálló pénzügy által vélte biztosíthatónak, 12 évi kormányzata — hogy mondjam, uralma — alatt tett-e csak egyetlen lépést előre ez állami függetlenség felé, melyet még a Deák-párt is lassan, fokozatosan elérendő czélul tűzött ki. Avagy a 12 év nem folytonos visszaesést, nem folytonos távozást mutat-e e nagy nemzeti czéltól? Vájjon nem akasztotta-e elveivel szegre az előmenetelnek, a nemzeti haladásnak minden törekvését? Vájjon nem folytonos hátrálást észlelhetünk a szerződés megújításoknál és nem oly bűnös engedékenységet-e, a minővel a Deák-párt kormányai soha se mertek volna a nemzet elé lépni ? Nem, mert épen a kormányelnök ur lett volna első, a ki az első követ reájuk dobta volna. A midőn a Deák-párt kormányai bebonyolódtak a pénzügyi zavarokba és az adósságokba, a kormányelnök ur volt, a ki nemcsak az államférfiságot, hanem még a férfiságot is megtagadta tőlük s őket kivetve székükből, vállalkozott adó-