Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-50

50. országos ülés január 27, pénteken. 1888. 267 társamnak,Vadnay Károlynak beszédére. (Halljuk! (Ralijuk!) Az ő eljárása és a mi eljárásunk különböző. 0 és vele együtt néhány társa, mikor az általa tegnap keményen és szokatlan erélylyel gáncsolt múlt még jelen volt, addig hallgatott és mi beszéltünk. Most pedig, mikor elértük czélunkat s a függöny legördült s nincs senki, a ki a szereplőt visszatapsolja, ő beszél és mi hallgatunk. Ha tisztelt ház, semmi más, legalább a jó ízlés bizonyára mellettünk van. Az ily kegyelemdöfések az újabb időben gyakoriak és én bátor vagyok a t. kormányférfiakat figyelmeztetni, hogy nézzék meg, mit művelnek barátai és emberei? Mig a t. kormányférfiak a bársonyszékeken ülnek, nem hiányoznak a tapsolók és nem hiányoznak, a kik helyeselnek minden lépést, legyen az jó, vagy nem jó. De mikor egy minister, vagy bárki más ott hagyja a hatalmat s helyéről lemond, mindig a híres tapsolók közül akad az első, a ki követ dob reá. Mit csinált a napokban is Jellinek Arthur képviselő ur? A budget tárgyalásánál, ha Szapáry gróf pénzügyminister maradt volna, épen ugy elmondta volna az ő védelmi beszédét, mint most, de mert megbukott, ő volt a legelső, a ki követ dobott reá. Azt hiszem, hogy ezen megjegyzésem jó figyelmeztetés lesz a kormányon ülő férfiak számára saját kebelbarátaik megítélése végett. (Derültbég és tetszés a baloldalon.) Van azonban egy megjegyzésem, t. ház, az intendáns kérdésére is. Abban sem tudok igazat adni Vadnay Károly képviselő urnak, hogy az intendáns felesleges. Akárhogy nézzük is az intendáns jellegét és hivatását, én azt nem tartom fölöslegesnek ; mert ha a legkisebb folyószabályozás, a legkisebb vidéki calamitás elintézésére szükségesnek tartunk kormánybiztost kiküldeni: akkor még inkább tartom szükségesnek a nemzeti szellemi művelés terén, hogy az állam mint olyan, ott birjon egy oly erővel és tekintélylyel, a ki legalább ellenőrzi az országos színházaknál, mint a nemzet culturalis és nagy hivatásra igényt tartó intézményeinek vezetését. Hiszen a t. képviselő ur, ki nagyban beszélt arról, hogy az intendantura nem más, mint aristoeraticus német intézmény, maga bevallotta, hogy a magyar kormány talált egy férfiút, a ki tiz egész éven át helyesen, szerinte legalább jól tudott kormányozni a színpadok terén. Tehát nem abban van a hiány, hogy nem tudunk találni férfiút a kellő polczra, de hiba van azon kinevezési rendszerben, mely a mai kormány felfogását jellemzi. (Igaz! Ugy van! a báloldalon.) Tessék Vadnay Károly képviselő urnak, ki a kormány bizalmát birja, kellő időben informálni a minister urat és nem akkor, mikor az intendáns már megbukott, a mikor is előállt Horánszky Nándor képviselő ur megjegyzésére azt mondani, hogy a minister ur rosszul volt informálva. Ily késői nyilatkozat nem egyéb, mint eső után oda tartani a sokfelé fordítható köpeny eget. (Tetszés a baloldalon.) Elismerem, hogy Beniczky kormánybiztos urnak igaza volt, midőn aszinházat átvévén a kormány megbízásából azt mondotta, hogy a jelenlegi igazgató urat éri minden dicsőség, de minden gáncs is. Ezzel elismerte a szakigazgatás helyességét és czélszerűségét. De ha a szakigazgatás elvét elfogadjuk, nem elég, hogy azt egyszerű kormánybiztosi kijelentésre tegyük, hanem magukba az intézményekbe kell lefektetni e helyes és czélszerfí elvnek minden alapfeltételeit. Ha most kérdezem magamtól, hogy miben áll a szakigazgatás alapfeltétele, azt nem találom egyébben, mint abban a szép és nemes hivatásban: fejleszteni a magyar nemzeti irodalmat! Ebben a tekintetben a magyar nemzeti színház nem tett eddig és nem tesz eleget. Én is meghajlok a franczia drámairodalom kitűnőségei előtt, én is értem és átérzem annak roppant becsét, a franczia és külföldi irodalom óriási szellemharczosainak az összes világra gyakorolt közművelődési, műfejlődési és mfíalakítási processusában véghez vitt rendkívül nagy szerepét. De nekünk 100 Feuillet Octav, száz Dumas, Ohnet és Sardou, nem tehet annyit, mint a legkisebb magyar író, ha darabját a színházban elő tudjuk adni. És mit látunk ? Azt látjuk, hogy mig a franczia drámákat a magyar nemzeti színház pazar, fényes kiállítással adja elő s erre van pénz : addig a magyar író darabja igen sokszor a legsilányabb kiállításban adatik elő. Pedig tisztelt ház, Vadnay t. barátom és képviselőtársam, ha előhozta a szakács példáját, hogy jó szakács az anyagból jól tud főzni és rossz szakács rosszat tud előállítani, akkor a színházra nézve is áll: a jó szakács nemcsak jól tud főzni, de ízléssel és megfelelő módon étvágygerjesztőén tudja feltálalni az étkeket. A magyar drámákat, t. ház, nem elég csak néhányszor előadni, hanem foreeirozni kell a magyar közönséget, hogy szokjék hozzá saját iróitis megbecsülni és szükséges, hogy átérezze a közönség, hogy nekünk első sorban hivatásunk a magyar irodalom fejlesztése, a magyar színmű-irodalomnak tovább vitele és magasabb niveaura helyezése. Hiszen a nagy Napóleon is nyíltan mondta, hogy Francziaország jeleseinek nagy tetteit egyenesen Corneille darabjainak köszöni! Hiszen a görögök és rómaiak színjátékainak mi más czélja volt, minthogy a nemzetet magát, a nemzeti testet összefüggésbe hozta a nemzet jellemével és öntudatával. A szakigazgatás feladatát tehát abban találom, hogy első sorban a magyar nemzeti irodalom fejlesztessék, magasabb niveaura helyeztessék. (Helyeslés balfelöl.) De midőn azt látjuk, hogy a 34«