Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-48

230 48. országos fllés január 25-én, szerdán. 1888. Tibád Antal jegyző (olvassa): Nyugdíjak 13,276 forint. Elnök: Megszavaztatik 13,276 forint. Tibád Antal jegyző (olvassa): Állandó országház építésére az 1884. évi XIX. törvényczikk ÍIlapján. Beruházások: I. Fejezet. 850,000 forint. (Felkiáltások a szélső baloldalon: Kérünk szavazási! Nem szavazzuk meg!) Elnök: Kérdem tehát, méltóztatik-e az állandó országház építésére az 1884: XIX. törvénycsrikk alapján előirányzott 850,000 forintot megszavazni, igen vagy nem? (Igen! Nem!) Kérem azokat, a kik megszavazzák, méltóztassanak felállani. (Megtörténik.) A ház többsége megszavazta a 850,000 forintot. Tibád Antal jegyző (olvassa): Közösügyi kiadások. Rendes kiadások: IV. Fejezet. Rendkívüli kiadás: I. Fejezet. 1 — 2. czím. A közösügyek tárgyalására kiküldött országos bizottsá gok határozatai szerint a közösügyi kiadásokból Magyarországra eső rész, rendes szükséglet 21.691,561 forint. Orbán Balázs: T. ház! Nem régen hangzottak el a külügyi kérdésekben tett interpellatiók, melyekre késik a ministerelnök ur stereotyp válasza, a miből ugyan nem sokkal ettünk többet, mint a dodomai oraculum kétértelmű válaszaiból értettek hajdan, a melyek, mint tudjuk, sokoldalú magyarázatokra nyitottak ugyan utat, de a melyek mégis mindig oly modorban tartattak, hogy az auguroknak — négyszemközt lenevetett — fontoskodása csorbát ne szenvedjen. De nem vádolom őszinteség hiányával a kormányelnök urat, mert a diplomatia szótárában e szó ismeretlen, másrészről azt is jól tudom, hogy itt a ministerelnök ur az osztrák diplomatia mély titokzatosságának homályába kénytelen burkolódzni s csak azt és csak annyit szabad neki mondani, a mit Bécsben előre megszabnak s kék papíron megírnak. Én itt a közösügyes kiadásoknál — bár az alkalom kínálkozik arra — mellőzni kívánom a külügyi kérdések felvetését, hanem azt még se tehetem, hogy a delegatio által megállapított köközösügyes kiadásokra s egyáltalában a testület működésére egy pár észrevételt ne koczkáztassak. (Halljuk!) T. ház! Soha még oly szembeszökőleg nem bizonyult be a delegationalis intézmény kárhozatos volta, mint a közelmúlt tárgyalás alkalmával, midőn az az elkapatott hadügyminister viszhangjává s akarata engedelmes végrehajtójává törpült le. Valóban felémelyedhetik minden önérzetes ember, a midőn látja ezt az akarat nélküli autómat, lomha testületet mozogni és rugkapálódzni akként, a mint azt a hadügyminister erős keze rángatja. Valóban szánalmas az a szerep, a mit e testület — mindenki megbotránkoztatására — lejátszott, hisz annak a magyar nyelvet érdeklő, a hadsereg felszerelésében a magyar ipar aránylagos részesedésére vonatkozó határozatai nagyon szánalmas jelzői a mi állapotainknak ; olyanok azok, a miről a magyar példabeszéd mondja, hogy „nesze semmi, fogd meg jól". A mi delegátusaink könyörögnek, esdekelnek ott, a hol követelniök, parancsoldok kellene, megelégszenek a kétes értékű „lehetőleg" kifejezéssel. Azokkal a rosszul szoktatott és elkapatott katona urakkal másként kell beszélni; a delegatiónak a költségek megszavazását egyenesen azon feltételhez kell kötniök, hogy a hadsereg felszerelését 41%-ban — vagyis a mennyi ujonczezal a hadsereghez járulunk — a magyar ipar nyerje el. A hazánkban létező katonai iskolákra kért összeget, egyenesen a magyar tannyelv behozatalára és a magyar vizsgához kell vala kötniök. A mi pedig az ismétlő fegyverekre kért milliókat illeti, azt egyenesen a rögtön felállítandó magyar fegyvergyár foglalkoztatásának feltételeihez kell vala kötniök, mert azt az orránál való vezetést eltürniök, azokat a képtelenségeket elhinniök szabad nem lett volna. Már pedig ilyen képtelenség volt az, a midőn a hadügyér ur elhitetni akarta, hogy az egy steyeri fegyvergyár gyorsabban állítandja elő a fegyver-szükségletet, mint két gyár. A midőn én az általános vita alkalmával érintettem, hogy magyar fegyvergyár nem létesülhet az osztrák fegyvergyár monopóliuma miatt, a túloldalról kárörvendve kiáltották át, hogy már meg van a magyar fegyvergyár. Én pedig azt mondom, hogy nincsen meg s nem is lesz meg e közösügyes rendszer uralma alatt. Én azt mondom, hogy az az egész magyar fegyvergyár, ugy a mint ma van, egy nagy humbug és újabb porhintés a jóhiszemű magyar nép szemébe, mert mi történt ? Alakult egy magán részvény-társulat, melynek biztosíttatott 180,000 ismétlőfegyvernek a megrendelése, vagyis honvédségünk ismétlőfegyverekkel való ellátása. De hiszen azt soha senki kétségbe nem vonta, hogy nekünk jogunk van honvédségünket itthon készítendő puskákkal felfegyverezni, hanem mi és velünk a nemzet azt követelte, hogy a hadügyminister szorittassék arra, hogy a közös hadsereg újbóli felfegyverzésére szükségelt 800,000 ismétlő fegyvernek a mi ujoncz jutalékunknak megfelelő 41 százalékát egy itt felállítandó magyar fegyvergyárban rendelje meg. Ez nem történt meg; sőt erre nézve a legcsekélyebb igéret sem tétetett, mert a hadügyér azon nézete, hogy majd 3 év múlva alkalmilag-