Képviselőházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–deczember 17.

Ülésnapok - 1887-32

364 Sf. országos ülés é eezember 13. !S57. Kérdem tehát a t. házat, méltóztatik-e elfogadni Hagara képviselő ur módosítványát? (Igen/ Nem!) Kérem azon képviselő urakat kik Hagara képviselő ur módosítványát elfogadják, méltóztassanak felállani." (Megtörténik!) A ház többsége elfogadta s igy Szederkényi képviselő ur módosítványa elesik. Következik a 15. szakasz. Josipovich Géza jegyző (olvassa a 15-ik szakaszt). Törs Kálmán jegyző: Dobay Antal! Dobay Antal: T. ház! A 15-ik szakasz következő]eg hangzik: „Pásztoroknak a község által számba vett és nekik átadott állatok közé más állatokat csak a község engedélyével szabad befogadni. Ez szerintem nem kivihető. Ugyanis tudjuk mindnyájan, hogy a községekben a pásztorok olyan szegények, hogy pénzbírság megfizetésére a legszigorúbb eljárás mellett alig lennének képesek s ha mindjárt a pénzbírság fogságbüntetésre változtattatnék is. ez esetben is olyan sok időt kellene fogságban tölteniök, hogy ez által tálán örök időre szerencsétlenekké lennének téve. Én tehát ismétlem, kivihetetlennek látom, hogy pénzbírság, akár csak lOfrtban állapittassék is meg, könnyen behajtható legyen, annál kevésbé 100 frt a szegény pásztorembereken, ugyanazért bátor lennék azon módosítást tenni, hogy a 149. §. a) pontja töröltessék. Elnök: Bocsánatot kérek, itt azt nem lehet tárgyalni, méltóztassék módosítását a 149. §-nál megtenni. Petrich ferencz: T. ház! Nem tudom, mennyire voltam szerencsés tegnap magamat megértetni; de én azon meggyőződésemtől nem tudok eltávozni, hogy ezen törvényjavaslatból épen olyan dolgok hiányzanak, a mik a mi viszonyaink között leginkább szükségesek, hogy a baj ne csak megakadályoztassék, hanem hogy az lényegileg és gyökeresen orvosoltassék. Szükségesek pedig ezen intézkedések, ha tekintjük azt, hogy ott, a, hol kóranyag nincs a baj terjesztésére, másból nem állhat be, mint tisztán a rosK gondozásból s viz hiányából. Én mellettem szól, t. ház, az a tény, hogy a nyugoti civilizált, államokban, melyek a gazdasági képzettség magasabb fokán állanak, igy mindjárt a szomszéd Austriában a keleti marhavészt, köröm-, szájbajokat csak hirből ismerik; csak mi általunk vesznek róluk tudomást. De már a keleten másként áll a dolog. Ha az okot kutatjuk, azt találjukj, hogy nyugaton minden földterületnek, minden darab jószágnak megvan a maga gazdája, a ki azoknak gondját viseli s igy a marha a kellő táplálékkal el lévén látva, járvány idején kóranyagot nem vesz magába. Ellenben keleten, a hol tudjuk, hogy még a legkezdetlegesebb állapotban van az állatgazdaság, hol a gulyák egész nyáron át a szabad ég alatt vannak s télen át a legnagyobb hidegnek vannak kitéve, sokszor hét számra nem kapnak kellő mennyiségű vizet, mindenféle kóranyagok támadnak, melyek előbb-utóbb megboszulják magukat s igy kitör a ragályos betegség. Ha ez áll s ha igaz az, a mint hogy való, hogy mi épen a közvetítő központot képezzük a kelet és nyugat között, akkor nekünk arról kell gondoskodnunk, hogy azon választóvonal, mely keletet nyugattól elválasztja, mind előbbre tolassák kelet felé s nekünk a műveltebb gazdasági államokhoz kell csatlakoznunk s azon helyzetet elfogadnunk, melyhez nagyon közel állunk, tudniillik a nyugoti műveltség felé kell törekednünk. Itt épen azon szabály hiányzik, a melyre nálunk pedig igen nagy szükség van, mig a nyugaton nincs, mert ott kisebb pásztorok eloszolva lévén, nagy közös csordák nincsenek. Ott ezen pótlékos törvényekre egyáltalában szükség nincsen. S minthogy meggyőződésem, hogy a sokszor bekövetkező szárazságok alkalmával, midőn a legelőhiány miatt az állat a fűnek mára gyökerét, rágja s nagy szükség van a naponként fogyó vizre és beáll az az eset, hogy öt-hatszáz marha, mellett egy pásztor van, ez az oka minden ragálynak és ezt kellene nálunk kiküszöbölni. Hiszen, t. ház, meggyőződésem szerint mi sem állunk már ettől oly messze, nem vagyunk már abban a szerencsétlen helyzetben, mint kéthárom évtizeddel ezelőtt, midőn nálunk a legnagyobb birtokosok gulyái is egész évben a szabadban, télen a hidegnek, nyáron a forróságnak voltak kitéve. Most már azt tapasztaljuk, hogy legnagyobb mezőgazdaságaink a legrendszeresebbek, sőt példányszerű helyzetben vannak. De egy van még, a miben én veszedelmet látok és ez az a kényelmes intézmény, a mely ellen ha nem küzdünk, századokig fogja magát fentartani. És ez a községek közös legeltetési joga. Tudjuk, hogy a községekben minden gazda kiveri a borjút tavaszkor a legelőre, sokszor egész esztendőben nem látja s csak akkor látja újra, ha őszkor újra a kapuján behajtja a pásztor borját. Hát ilyen intézkedések mellett, mely tagadhatatlanul nagy kényelemmel van összekötve, gyakran megtörténhetik, hogy 5—600 marha mellett van egy nyomorék ember, talán két kis gyerekkel, az pedig csak nem képzelhető, hogy ez a három, néha csak másfél ember annak az