Képviselőházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–deczember 17.

Ülésnapok - 1887-25

2^2 25. országos ülés a melyet országszerte intendáns kérdésnek neveznek. Távolról sem szándékozom kiterjeszkedni most az országos szinházak ügyeinek bírálására, nekem vannak adataim, a melyek szomorú világot vetnek arra a — más szót nem akarok használni — szerencsétlen kezelésre és vezetésre, melyeket ha elősorolnék, a t. ház belátná szavaim teljes igazságát. De ma ezt nem teszem, lesz erre idő azon szomorú alkalomkor, midőn a t. ház foglalkozni kénytelen lesz azzal az óriási deficittel, avval az alig indokolható túlköltekezésekkel és azzal az ártatlan kis gyerekkel, a póthitellel, melylyel a t. jelenlegi intendáns ur szives keresztapasága mellett a t. házat meg fogja örvendeztetni. Én ma csak egyetlen kérdést teszek, teszem ezt ma azért, be nem várva a budgettárgyalást, mert a deczemberi hónap bizonyos fontossággal bir a szinházak életében. Tudjuk, hogy e hónapban köttetnek a szerződések; tudjuk, hogy ha az intendánsnak vannak eszméi, a jövő színházi évre, azokat ezen hónapban szokta érvényesíteni; ezen hónapban köttetnek a bérletek, stb. Ha már most az országos szinházak élén egy olyan férfin, egy olyan intendáns áll, a ki tehetségeinek egész erejével és a jogosult ambitio egész melegével és tüzével be tudja tölteni azon nemes és szép hivatást, melynél én szebbet nemzeti culturalis aspiratiónk terén alig ismerek; be tudja tölteni ezen hivatást és ha ezen hivatást nemcsak maga hirdeti önmagáról, de ezt vallják róla mások is; ha az országos szinházak élén egy olyan férfin áll, a kit a közönség és művészet nemcsak szeszélyeiről, nemcsak kapkodásairól, nemcsak privát gusztusainak erőszakos végrehajtásáról, nemcsak tervtelenségérőí, nemcsak a sajtóval és a közönséggel folytonos ellenségeskedéséről, hanem épen mindennek ellenkezőjéről ismernek; végre ha oly intendáns áll az országos szinházak élén — és ez vonatkozik a múltra és jövőre — a ki a művészekkel és közönséggel éreztetni tudja, hogy az ő cselekményeinek minden mozzanatát, irányelve minden nyilvánulását csak egy czél vezeti, a magyar nemzeti művészetet magasabb fokra emelni, akkor ezen intendáns alatt — ismétlem, ez vonatkozik a múltra és jövőre — egy ilyen intendáns alatt felpezsdül a művész-élet, felsarj adzik a művész lelkében a tetterő, az öntudat hatalma, mert tudja, hogy nem szorul egy privát ember az intendáns kegyeire, nem függ szeszélyétől; de ha van benne tehetség, mely kicsillámlik, ha van benne művészi erő, mely ki tud törni, akkor tudja magát minden körülmények közt értékesíteni, nem lesz visszaszorítva, idegen, kétes sikerű művészek és művésznők által, nem lesz háttérbe szorítva protections-kindek által. S ha én most a kérdést felteszem, hogy hogyan állunk most e tekintetben, a válasz egyszerű, de fczemb r 3. 1387. lesújtó; az, hogy ennél már szomorúbban állni nem lehet. Nem én mondom, t. belügyminister ur, az én csekély szavam, csekély értéke számba nem jöhet. Mondja és tartja az egész ország; közvéleménye; mondja és tartja a sajtó párt- és nyelvkülönbség nélkül, amely sajtónak némely kifakadása lehetett erős, de nem merném mondani, hogy mindig igazságtalan volt; tartja egy oly szak-enquét is, melyet a t. belügyminister ur saját maga egybehívott; tartja a pénzügyi bizottság. És mégis mit látunk ? Hogy szemben a sajtóval, szemben a közvéleménynyel, szemben a szak-enquét tagjainak nyilvánításaivá,!, szemben a pénzügyi bizottság erélyes felszólalásaival, a jelenlegi t. intendáns ur, kinek személyét és vezetését okolták a legtöbb bajértés nehézségért, két egész éven át uralkodott a szinházak terén és uralkodik ma is. Ez a két év — jól mondta a pénzügyi bizottság egyik előkelő tagja — valóságos elfecsérlés, elpocsékol ás volt. Pedig nekünk, kiknek culturalis hivatásunk terén sok teendőnk van, minden perczet drágának kell tartanunk. (Helyeslés balfelől.) Az idő nagyon előrehaladt s azért rövid akarok lenni. (Halljuk!) Csak azt jelentem még ki, hogy nemcsak a művészek, de a színházba járó közönség is teljesen elégedetlen a jelenlegi tisztelt intendáns ur vezetésével, annyira, hogy mig máskor a közönség ha valamely hiba történt a szinházak terén, bár elpirult de nem örült neki ; ma pedig annyira vagyunk, nem mondom, hogy helyes, de ugy van, hogy a közönség kéjeleg, ha lát egy új hibát, egy új hecczet, mert azt hiszi, hogy az az újhecez előbb-utóbb a nyakát fogja törni az intendánsnak. Ázt látjuk, hogy a közönség nem akar bérelni, nem azért, mert elégedetlen az előadásokkal, hanem az intendáns miatt, kivel nem tud rokonszenvezni. Es ma ugy vagyunk, hogy azt hiszem, ha megtudják Budapesten, hogy az intendáns ur beadta lemondását vagy —- a mi talán igazsá gosabb volna — fel lett mentve állásától, azon este a többnyire üres szinházak zsúfolva lesznek közönséggel és ha a közönség tapsolni fog, talán nem a színészt fogja megtapsolni, hanem azt a belügyministert, a ki végre valahára belátta, hogy mit kellett tenni a szinházak érdekében ? T. ház ! Az ország közvéleménye tudni akarja, mik azon okok, melyek a jelenlegi t. intendáns urat, kinek fényes tehetségeit nagyra becsülöm a színházakon kívül, mindeddig fentartották a t. belügyminister ur szívességéből? Az ország tudni akarja, hogy a t. minister ur elfogadja-e a szakenquéte véleményét; az ország tudni akarja, mik azon okok, melyek miatt még ma is a jelenlegi t. intendáns ur vezeti a szinházak ügyeit 1 Azt hiszem, a t. minister urat felesleges figyelmeztetni arra, hogy az országos szinházak nem privát tulajdona sem a ministernek, sem az