Képviselőházi napló, 1884. XVI. kötet • 1887. február 24–május 25.
Ülésnapok - 1884-364
406 364 országos ülés májirt 7. Í8S7 párthívei fognak ítélni és azon jogosult hitben, hogy mandátumát meg is tarthatja, bármi áron és bármily feltételek között szerezte is azt meg, könnyen túlteszi magát, ha tudniillik szüksége van rá, úgy a törvény, mint a politikai morál korlátain és tényezőjévé válik azon igen szomorú, úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben felette sajnos kórállapotnak, melynek minden általános választás alkalmával tanúi vagyunk és a melyet a tegnapi napon t. barátom Irányi Dániel ur oly meghatóan és híven ecsetelt. (Helyeslés bal felől.) Elmondatott e padokról az is, hogy e bajokat gyökeresen orvosolni, vagy legalább jelentékenyen mérsékelni csak az által lehetne, ha a választási ügyekben való bíráskodás átruháztatnék az ország legfelsőbb törvényszékére, a királyi Cnriára, ezen minden tekintetben pártatlan és hozzáférhetlen bíróságra. Azonban a képviselőház azon törvényjavaslatokat, melyeket a t. kormány az 1874. évi XXIII. törvényczikknek mai napig is érvényben levő 89. §. alapján a curiai bíráskodás tárgyában előterjesztett, úgy 1877-ben, mint 1883 ban elvetette; sőt elvetette azon törvényjavaslatot is, melyet ugyancsak a curiai bíráskodás tárgyában t. barátom gróf Apponyi Alhertf. é.márczius 10-én a ház asztalára letett és márczius 17-én behatóan, tüzetesen indokolt. A képviselőház mindannyiszor három főindokból vetette el a curiai bíráskodás eszméjét. Az egyik indok az volt, hogy nem szabad a Curiát, mint legfőbb törvényszéket belevinni a pártok politikai tusaiba, mert ezáltal csökkenni fogna tekintélye, azt pedig minden áron elkerülni kell az igazságszolgáltatás általános érdekei miatt. A másik főindok az volt, hogy egy oly országban, minő Magyarország, a hol a hatalmi tényezők súlyegyene teljesen biztosítva nincs és a parlament a souverenitás minden jogával nem bír, nem tanácsos lemondani a képviselőháznak saját hatalma és némely állami érdek sérelme nélkül, a verificatióban rejlő azon eminens jogáról, melynélfogva R ház alakulására és a pártok számarányára nézve minden külbefolyást a priori kizárhat. A harmadik indok pedig az volt, hogy az észlelt bajokat a házszabályok keretében lehet is, kell is orvosolni. Nem lehet feladatom, t. ház, ezen alkalommal ezen érvek czáfolatába bocsátkozni. Igen világos előttem — s mert világos, azzal számolnom is kell — hogy a t. ház jelenlegi többsége semmi áron semhajlandó lemondani averificatio eminens jogáról és nem fogja azt átruházni e házon kívül constitualt vagy constituálható bármely testületre; tehát sem a Curiára, sem a t. barátom Irányi által tegnap javaslatba hozott állami tanácsra. Azt is tudom, hogy házszabályaink 167. §-a szerint oly indítvány, vagy oly javaslat, melyet a ház máielvetett, azon ülésszakban többször tárgyalás alá nem vehető. Nem is teszek tehát kifogást arra nézve, hogy a t. többség a dolgok jelen állásában megoldottnak hiszi feladatát az igazolási eljárás tüzetesebb szabályozásával és a kiküldött bizottság mentségéül elismerem azt, hogy a jelen viszonyok között s a dolgok jelen állásában egyebet és többet, mint a mit tett, nem is tehetett, de kifogást teszek az ellen, hogy a t. kiküldött bizottság — mert máskép is cselekedhetett volna, ez hatalmában állott — a mai igazolási rendszert, tudniillik a bírálóbizottságok szervezetét a maga ridegségében fentartotta, a melynek pedig kártékony hatását, mint érintem, már több irányban éreztük, érezzük és érezni fogjuk ezentúl is. Jól tudom, t. képviselőház, hogy mindaddig, míg a választások érvénye fölött akár közvetve, akár közvetlenül maga a képviselőház fog dönteni és intézkedni, teljes lehetetlenség a házszabályok keretében felvett rendszabályok által — bármily üdvösek legyenek is azok — elérni azt, hogy az egyes concret esetekben hozott verdictek az osztó igazság követelményeinek mindig megfeleljenek. (Igaz! Ügy van! balféléi.) Mert bármikép gyakorolja a ház a verificatio jogát, annyi bizonyos, hogy a biró más nem lehet, mint képviselő, a képviselő pedig mindig pártember, mint olyan, többékevésbé elfogult, de mindenesetre érdekelt fél marad. Hanem aztán erős meggyőződésem, hogy ha a bíráló bizottságok máskép alakíttatnának, olyaténképen tudniillik, hogy egyik képviselőjelölt se tudja azt, hogy felette kik fognak ítélni, saját párthivei-e, vagy politikai ellenfelei, ez esetben a mai rendszernek kártékony hatása legalább egy irányban — a választási visszaélésekre vonatkozólag — azonnal elesnék, (ügy van! balfelől.) A t, kiküldött bizottság, bár nem szűkölködött e szempontra irányzott indítványokkal, ridegen ragaszkodott a többség azon előjogához, hogy a biráló bizottságokat teljesen kénye-kedve szerint alakíthassa meg. Maradna tehát a kiküldött bizottság javaslata szerint minden a régiben és a kormánypárti képviselőjelölt ezentúl is, ha szüksége lesz reá, könnyen túl fogja magát tenni mind a törvény, mind a politikai morál, sőt még az illemnek korlátain is. Hasonlót fog cselekedni az ellenzéki jelölt is azon nagyon jogosult feltevésben, hogy ha már a t. többség elnézi a többséghez tartozó képviselőjelöltek vissza éléseit, ugyanazt kell tennie ellenzéki képviselőkkel szemben is. Ezen kórállapotnak a megszüntetését czélozza az én és elvtársaim indítványa, melyet ezennel a t. ház asztalára leteszek s melyet szó szerint fel fogok olvasni: „Indítvány a házszabályzat-jávaslat 35. §-ához: Utasítsa vissza a bizottsághoz a képviselőház a javaslat második részének a biráló bizottságokról szóló 3. fejezetét azon utasítással, hogy azt a ^övetkező vezérelvek alapján sürgősen dolgozza
