Képviselőházi napló, 1884. XVI. kötet • 1887. február 24–május 25.
Ülésnapok - 1884-347
240 347. em&gos ülés márextms 26. 1887. gény közlegények özvegyei, árvái vajmi édes keveset kapnak s mivel a közös hadsereg és haditengerészet tisztei, fájdalom, idegenek; (Igaz! ügy van! a ssélsö baloldalon) tehát itt is az osztrákokért hátrahagyottjai között. A hadmentességi adó legtetemesebb részét eddig a közös hadügyminister kezelte a közös pénzügyministerrel. No hát én. t. ház, semminemű biztosítékot nem látok ezen — a mi parlamentünk által felelősségre nem vonható — közegek igazságos kezelése és az iránt, hogy méltányosak lesznek a kiosztásban. Előre bizonyosak lehetünk, hogy a német folyamodványokban esdeklendő honvédek és népfölkelők özvegyei és árvái bizonynyal a rövidebbet fogják húzni s részrehajló mellőzésnek lesznek kitéve, a mint ezt már minden téren megszokhattuk. No hát igy az abderiták szoktak csak eljárni. A pénzügyi bizottság egész melegséggel, mondhatnám költői lelkesedéssel tárja fel e törvény szükségessége melletti indokait, a többek közt felhozza, hogy miután a hivatalnokok és családjaikról az 1885: XI. törvényczikkben az állam nagylelküleg gondoskodott, gondoskodnia kell azok családjairól is, kik nemcsak ismereteiket és tudományukat, hanem vérüket is áldozzák a hazáért. hozzuk leginkább e nagy áldozatot s még arról sem gondoskodik e törvény, hogy a nyugdíjainkat élvezők itt a hazában lakjanak s itt költsék el a tőlünk kapandó pénzt, még arról sem intézkedik, hogy megszüntesse a háláflanság azon anomáliáját, hogy ezek az élvezményesek ne Görzben, Bécsben költsék el — minket szidva és gyalázva — a mi pénzünket. Arra sem látok a törvényjavaslatban semroinemtí provisiót, hogy a tőkésítendő alap miként, hol kezeltetik ? Miként, mily arányban oszlik annak kamatja a hadsereg, honvédség és népfólkelés Hát ez mind szép s helyes is akkor, a midőn az állam oly helyzetben van, hogy megteheti; de a mi szomorú viszonyaink közt, azt hiszem, hogy első sorban és mindenekelőtt gondoskodni kötelességünk az adózó honpolgárok sorsáról és azok családj ai megélhetésérő].,gondoskodnunk kell a népről, mely a roppant hivatalnok hadat és a még roppantabb hadseregeket nem tudja eltartani, ezek munkájának gyümölcsét ugy felemésztik, hogy családjaik fentartáMra mi sem marad s vájjon államunk gondoskodik-e az agyoneseqaalt százezrek családjainak existentiájáról és gyámolításáról, állított-e ezek számára szegényházakat ? Avagy nem kö\ T et-e el mindent a közgazdasági egyezkedéseknél, hogy ezek keresetforrásai elapadjanak, hogy az osztrák ipar versenye által agyonnyomassanak s vájjon akkor, a midőn a családfentartók kidőlnek, az állam nem jelenik-e meg gyámolító helyett osztályos atyafiként s örökösödési illeték és hagyatéki tárgyalások czímén nem viszi-e el a keveset is, a miből az özvegyek és árvák fentart. hatnák magukat ? Szép az a humanismus s az annak nevében követelt áldozat; de a humanismus első törvénye magára az emberiségre alkalmazandó, az azt parancsolja, hogy ne tartsanak annyi hivatalnokot, annyi katonát, hogy azok egészen kiéljék a nemzet többi részét s hogy ne tegyenek ministert, államtitkárt, főispánt, ezek titkárait nyugdíjképesekké, megkezdték ezeken s most jön utána a többi logicai consequentia. Hisz ha igy haladunk, maholnap a nyugdíj állomány oly tömegeket fog felölelni, hogy minden dolgozó és minden adózó ember mellé vagy egy hivatalnok, vagy egy-egy nyugdíjas jut. Ez egy oly meredély, a melyen nincs megállapodás s a mely nyugat államait eljuttatta a proletariátus és anarchiához, Muszkaországot a nihilismushoz. Vigyázzanak, ne fessék az ördögöt a törvénykönyv tábláira, mert az hamarabb megjelenhetik, mint a hogy gondolnák, a mi népünk türelmes; de nem mindent tűrő. A törvényjavaslatot igy, a hogy beterjesztetett, nem fogadom el; én is azt visszautasítandónak vélem a hadsereg és honvédség s népfölkelés elkülönítése czéljából s azért csatlakozom Hoitsy Pál barátom indítványához. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Polónyi Géza: T. képviselőház! (Sálijuk!) Csak röviden néhány szóval akarok a kérdéshez szólni, mert egy sajátságos és olyan jelenséggel találkoztam a mai tárgyaláson, a melyet nem szeretném, ha parlamentünkben szokássá válnék. (Bálijuk! Halljuk!) Az igen t. honvédelmi minister ur Hoitsy Pál í. képviselőtársam részéről oly súlyos váddal illettetett, a mely ha való, az én felfogásom szerint, Magyarország parlamentjében a legformalisabb, a legigazibb alakban veti fel a bizalmi kérdést. A t. minister ur nevezett képviselőtársam részérő] kifejezetten azzal vádoltatott, hogy az egyetemi ifjúság küldöttségének adott válaszában odanyilatkozott volna, hogy ő azt, a ki németül nem tud, nem tartja művelt embernek és állásával nem tarthatja öfcszeférhetőnek, hogy oly kérelmet, hogy a népfelkelés tisztjei magyarul tehessék le a vizsgát, ő Felsége zsámolya elé juttasson. Én, t. képviselőház, nem merem feltételezni, hogy ez a dolog egészében, ugy, a mint az elő van adva, való lenne és miután azt tapasztaltam, hogy az igen t. minister ur, daczára annak, hogy ellene ezen súlyos vád emeltetett, rögtön szót nem kért és miután azt veszem észre, hogy a vitának bezárását várja be, mielőtt ezen kérdésre nézve nyilatkoznék : mély tisztelettel kérem Magyarország honvédelmi ministerét, tegye lehetővé, hogy ez a súlyos vád eloszlattassék itt a parlament előtt;
