Képviselőházi napló, 1884. XV. kötet • 1887. február 5–február 23.

Ülésnapok - 1884-321

321. országos ülés február 14. 1887. Í8B kártya vagy szerencsejáték volna. Űznek ezek oly játékokat is, a melyeket a törvény határozottan tilt, ugy, hogy ezek az egyesületek sokszor egyenesen refuginmai mindannak, a mi a büntető törvénykönyv illető szakaszaiba ütközik. T. ház! Ez a dolog annyira megy, hogy a mennyire csökkent a vallás és templom iránti érzék s igy nem az képezi többé a neutrális pontot, a hol mágnás és hordár találkozik, hanem mindinkább központot képez a játszóintézmény s mindenféle szerencsejáték.Es látjuk s bámulhatjuk a legelőkelőbb egyesületben azt a szerencsejátékot, melyet a hordár a sarkon társaival játszik. Tehát nem ölelkeznek az erkölcsi téren. És hogy ha már ezen a téren nem tudnak találkozni, találkoznak a szerencsejátékban, a melyet Magyarország fennálló törvénykönyve büntetendőnek jelölt meg. T. ház! Én a múlt alkalommal ismét megfigyeltem a totalisateurt; nem azt a részét, mely az uri oldalon van, hanem azt a kelepczét, melybe csalogatják azt a népet, mely ott úgyszólván a napi falatját eljátsza. Valóban összeszorul az ember szive, t. ház, ha meggondolja, hogy hová fejlődött nálunk a játék-szenvedély a lóversenyek alkalmával. Sőt világos gyanúm támadt és vannak bizonyos fogantyúim is, melyek azonban még nem elégségesek, hogy azok, kik a totalisateur intézményével nyerészkednek, kik alapították és osztozó részvényesei, bizonyos ágenseket, ügynököket tartanak, kik a tájékozatlan közönség közt iparkodnak bizonyos futni akaró lovak számára jó hitelt szerezni és ezek érdekében a totalisateurhöz csalogatni. A minister ur a múlt évben is csak annyit válaszolt, hogy ez igen kellemes módja a szórakozásnak és arra való, hogy a lóversenyek iránt az érdeklődést felkeltse s fentartsa. A minister ur ezt mint földmívelési minister mondotta és épen azért igen sajnálom, hogy soha sem látom jelen az igazságügyi minister urat, mert azt hiszem, hogy ha az igazságügyminister ur fontolóra veszi hivatását, nyomban fel kell szólalnia, mert az kétség bevonhatlan tény, hogy egy ily concret alkalommal Németországban eljárást indítottak a totalisateur ellen és ez alkalmat szolgáltatott arra, hogy Németország legkitűnőbb jogászai ez intézményt alaposan tanulmányozták, annak minden eljárását megfigyelték, a tapasztalatokat monographiába foglalta, gondolom Stenglein birodalmi ügyész és kimutatta, hogy a totalisateur mai alakjában semmi egyéb, mint egy iparszerűen, nyilvánosan űzött szerencsejáték, mely a megnevezett törvény rendelkezései alá tartozik. Erre alapította a német birodalmi törvényszék ítéletét, a mely marasztaló volt. Én azt hiszem, hogy ha a fogadás és a szerencsejáték bírálat tárgyává tétetik, minden számbavehető jogásztekintélynek a véleménye az, hogy a totalisateur mindazon ismérvekkel bir, a KÉPVH, NAPLÓ. 1884—87. XV. KÖTET. melyek az iparszerűen űzött szerencsejátéktól mint eriteriumok megkövetelteinek. A ki, t. ház, törvénykönyvünket megnézi, az abban egy sötét foltot fog látni és ez az, hogy a szerencsejáték legalább valója, az, mely a szegény népet tönkre teszi

: a mely a munkakedv helyébe a nyerészkedési vágyat állítja, a kis lutri, ez a minden decrescendójában lévő vagy primitív népnek ismérve, mely a munka helyébe a nyerésvágyat ülteti, a vakszerencséből cultust csinál, mondom, ezen törvénykönyv hatálya alól ki van véve. Ha tehát a törvénykönyv erre nézve kivételt tesz, legyen az igazságügyi kormányzatban annyi — engedelmet kérek, de más szót nem használhatok — szemérem, hogy kivételt tegyen a totalisateurre nézve is s helyezze azt, ha az igazságügy vezetője is meg van róla győződve, hogy ezen játékon rajta van az üzletszerű szerencsejáték bélyege, helyezze azt méltó társa, a kis lutri mellé, noveílaris intézkedéssel. Azt hiszem, t. ház, hogy rámutattam azon veszedelmes szenvedélyre, a mely Magyarország társadalmi életében tapasztalható. A játék, t. ház, minden, a komoly törekvés pedig sokszor gúny tárgya. A szerencsés játékos felléphet a társadalom legelső köreiben s bánmit hős, a munka embere, az iparos és vállalkozó, a kereskedő lenézett elem. A mi ezekkel szerves összefüggésben és kapcsolatban van, az az elfajulás, a melyet minden téren oly dolgoknál találunk, a melyek a kedély és sziv cuítusának tárgyai. A ki eltompítja a népet a szerencsejátékkal, az nézze meg, hogy mikép jelentkezik annál a jótékonysági bajiam. Hiszen már a jótékonyságot is lutrival és tombolával kezdik istápolni. Vegyük elő az ezer és millió nyelvű sajtót és nézzük meg, hogy a ki egy jótékony czélra hitvány 50 krajczárt áldoz, megköveteli, hogy neve mindjárt a lap elején legyen kinyomatva. Ma már, t. ház, a legszentebb czélokból is a hiúság vásárt csinál, azokból, a melyek az igazi embernél, az ép társadalomnál kerülik a nyilvánosságot, a vásár zsivaját s a melyeknek épen csöndes gyakorlása elégíti ki a romlatlan kedélyt. Nekem eszembe jut, hogy én itt a t. ház előtt épen a lélekre és kedélyre, a jótékonyság mikénti gyakorlására egy példát hozzak fel oly ország köréből, mely a lutrit nem ismeri és nem tűri, melynél az igazi tekintély a munka, a törekvés, a tudás, szóval az, mi az emberi társadalmat valósággal fentartja és magasabb fokra emeli. Nekem tudomásom van, t. ház, arról, hogy midőn 1863-ban a magyar alföldet az Isten csapása, a nagy aszály, sújtotta és Magyarország felé egész Európa rokonszenve fordult, azok, kik szivük melegét el nem veszítették, siettek az országnak segítségére lenni. Akkor a svájcziak gyűjtést rendeztek az aszály sújtotta magyarság javára. (Halljuk! Hall21-