Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-313

313. OTSzágos ülés február 4. 1887. 379 Nem is szándékom nekem a sajtó tényeit, melyek positive beigazolva nincsenek, felhozni, de fel kívánok hozni oly tényeket, melyeket megirt a sajtó, de a melyeket valóságban is láttunk, amelyeknek igazságát kétségbe vonni nem lehet. Méltóztassanak azonban megengedni, hogy mielőtt ezen tények felsorolására áttérnék, az igen tisztelt intendáns urnak tegnapi egyik állítására tegyek néhány észrevételt. (Halljuk!) Azt méltóztatott tegnap mondani, hogy a nemzeti szinháznak nyelvészeti feladata van; az opera pedig csak luxus. Hát én sem egyikkel, sem másik kai nem érthetek egyet. Nem értek egyet azzal, hogy a nemzeti színháznak csak nyelvészet lenne a ezélja, mert látjuk, hogy a színházban a nyelvészetet, különösen az ortholog nyelvészetet nemcsak nem követik, nemcsak germanismussal spékelik meg az előadásokat, de gúny tárgyává teszik azokat, kik a magyar nyelv tisztaságát védelmezik. Nem is ez főczélja a nemzeti szinháznak, hanem az, hogy a nemzeti nyelvet, a nemzeti szellemet, a nemzeti művészetet fejlessze; főczélja, hogy az erkölcsök tisztulására, a helyes erkölcsi irányeszmék vr ^jelölésére szolgáltasson alkalmat, Nem kívánok arra sem kitérni, vájjon a nem zeti szinháznak jelenlegi műsorán mutatkozó többnyire franczia társadalmi színművek, melyek a társadalom aberratióit nemcsak nem corrigálják, hanem azokat legyezgetik, mennyire felelnek meg a nemzeti színház czéljának: mert a nemzeti színház vezetésével, szellemével általánosan meglehetünk elégedve. De nem kívánok erre kiterjeszkedni azért sem, mert a nemzeti színház programrajának, működésének bírálata elterelné a figyelmet a főezéltól, az operaháztól és mindenek felett azon könnyelmű kiadásoktól, rendszertelen intézkedésektől, a melyek az operaházat válságba sodorták. Az operaháznál, t. ház, első sorban a teljes rendszertelenség tűnik elő. (ügy van! abaloldalon.) Nem akarom védelmezni az elmúlt rendszert. Beismerem azt, hogy báró Podmaniczky, mint intendáns talán könnyelműen gazdálkodott egyes tételeknél; de azt kötelességemnek tartom elismerni, hogy az előző t, intendáns ur a bérlő közönség, a sajtó, a közvélemény iránt mindenkor íigyeíemmel, méltánylással viseltetett és azért bocsátotta meg a sajtó és a közönség egyes tévedéseit és mert a mostani intendáns ur, nemcsak hogy a közönséget semmibe sem veszi, nemcsak hogy a sajtót nem respectálja, azért kell eltűrnie azon támadásokat, a melyeknek egy része — megengedem — személye ellen van irányozva, de a melyek végczéljokban még sem támadják meg személyét, hanem azon rendszertelenséget, mely az operaházat mai sorsára juttatta, (ügy van! a szélső baloldalon.) Azt mondám, t. ház, hogy én egyes tényeket kívánok felhozni, a melyeket ugyan felemlített a sajtó is, de a melyek valódiságát kétségbe vonni nem lehet. Erre nézve első sorban bátor vagyok hivatkozni arra az irányzatra, a mely közvetlenül azután, hogy a t, intendáns ur az opera és a nemzeti színház vezetését átvette, rögtön nyilvánvaló lett. (Halljuk!) Értem azokat a támadásokat, a melyeket indítottak az intézet művészeti igazgatója és első karmestere, Erkel Sándor ellen, kinek a magyar zene cultiválásában, családjának pedig a magyar nemzeti opera körül határozott érdemei vannak, (ügy van! a baloldalon.) Erkel Sándor azonban útjában állott a mindent az intendáns kezébe csoportosítani akaró iránynak s azért meg kellett történnie annak, hogy azt a férfiút, a kit ugy a hangversenyteremben, mint az operaházban csak dicsérettel láttunk működni, a ki kötelességét mindenkor becsülettel teljesítette, pellengérre állították olykép, hogy felbontották szerződését és helyette a külföldről akartak hozni egy másik karmestert, a ki, megengedem, hogy szakmájában járatos, de pótolni Erkel Sándor urat alig foghatta volna. Az új karmester azonban, a ki már szerződtetve is volt, az operaházban dívó takarékossági sistema szerint természetesen három vagy négyezer írttal magasabb fizetéssel, mint a jelenlegi, látván azt, hogy ott oly könnyedén bontatnak fel és felbontatnak belügy ministeri jóváhagyás alapján oly szerződések, a mely szerződésekből véletlenség folytán egy név kimaradt, kötelességének tartotta kijelenteni, hogy a neki felajánlott nagyobb díjazást el nem fogadhatja és inkább megmarad békén Berlinben vagy Drezdában vagy hol, mintsem hogy Budapestre jöjjön, hol a szerződéseket respectálni nem tudják. így történt meg az, hogy az illető karmester, jóllehet nagy garral-zajjal kimondták, hogy az operaházban tovább nem dirigálhat, mégis 1887. évben, a mely évre állítólag szerződése nem volt, megmaradt karmesternek, azért, mert bár elakarták küldeni, nem jött helyébe másik, nem kaptak helyette mást. Az intransigens liberalisinusnak ez volt első capitulatiója. Az ily dolgok érdekes világot vetnek arra, hogy az operaház belső művészi életében minő hiányok vannak. Nem sokára következett egy másik sensatiós dolog, az operaház zenekarának strájkja, a mely ismét bizonyságot tesz arról, hogy a mily jóakarattal bánnak el a közönséggel és a sajtóval, ugyanazon jóakarattal bánnak el az operaház vezetőivel és munkásaival. Mi volt az operaházi zenekar strájkjának oka, azt hiszem, szükségtelen mondanom, csupán annak constatálására szorítkozom, hogy ezen zenekari tagok, a kik mindnyájan művelt, zeneileg képzett emberek, a kik a zenét nem fényűzésből, hanem belső ösztönükből müvelik és igy abban valóságos élvezetet találnak, tehát ezen értelmes, képzett zenészek, kik nem voltak kötelezve arra, hogy Budán a várszinI házban is játszanak, arra kérték az intendáns urat, 48*