Képviselőházi napló, 1884. XIII. kötet • 1886. szeptember 18–deczember 18.

Ülésnapok - 1884-270

270. országos fllés szeptember 29. 1886. 4,7 szagtól elzárt területünkön vámpolitikánkat egészen saját igényeink szerint rendezzük be. De másrészt, a ki méltányosan itéli meg a helyzetet és viszonyokat, nem tagadhatja, hogy a védelem, melyet az osztrák iparnak adunk, egy bizonyos fokig a magyar iparnak is, a mennyiben természetes talaja van, előnyére válik. Az, hogy megdrágítjuk a fogyasztást az osztrák ipar javára, kétségtelen. Csakhogy ugyanakkor, mikor az osztrák iparnak az előnyt adjuk, másrészről a közös vámterület által az osztrák ipar a mi nyersterményeinknek lesz fogyasztója. Es ez az, minek biztosítása vámpolitikánk részéről más eljárás mellett nagyon kérdéses. Tudnánk-e, találnánk-e valakit, a ki az elesett fogyasztó helyét elfoglalja? Különben erős meggyőződésem az, hogy erőteljes ipar fejlesztése csak akkor képzelhető, ha egyszersmind az országban a tőkegyűjtés erősebh lendületet fog venni. Mert minden ipar keletkezésének egyik főfactora a tőke létezése. Hogy pedig a tőke felhalmozódjék ez országban akkor, ha legfőbb alaperejét, a mezőgazdaságot veszélyeztetjük, részemről elhinni nem tudom. Sokkal inkább hiszem, hogy ipar természetes alapon keletkezzék akkor, midőn a mezőgazdaságról első sorban gondoskodunk, mert csak akkor, ha ebből a kellő mennyiségű tőke előáll, lehet reményleni az ipar keletkezését, (ügy van! a jobboldalon.) Mindezek után, t. ház, midőn nagyban igyekeztem vázolni azon álláspontot, melyet a törvényjavaslattal szemben a bizottság többsége elfogadott, azt hiszem, kötelességet teljesítek, ha még egy pár rövid szóval reflectálok azon különvéleményre, melyet a bizottság egy igen t. tagja, Enyedi Lukács barátomatörvényjavaslattal szemben ennek elvetése indokolására beadott. (Halljuk!) A különvélemény, mely a törvényjavaslattal szemben beadatott, mindenekelőtt azzal indokolja a szükségét annak, hogy a mostani vámpolitikával és gazdasági politikával szakítsunk, hogy időközben mezőgazdaságunk oly fokra emelkedett, melyen az csak nagyipar meghonosítása mellett fejlődhetik tovább és hogy e nagyipar meghonosítására okvetlenül más eszközökhöz kell folyamodni, mint a melyekkel eddig rendelkeztünk, de egyszersmind elismeri, hogy ezen nagyiparnak, va

gy egyáltalában az iparnak csirái már megvannak. Megvallom, ezen eszmemenetben némi ellenmondást látok. (Halljuk !) Mert ha a különvélemény igen tisztelt szerzője elismeri, hogy a mai viszonyok közt is az ipari fejlődésnek kétségtelen jeleivel találkozunk, hogy azok a mai viszonyok közt kifejlődtek, én abból egy argumentumot találni arra, hogy azért, hogy ez még előbbre menjen, más gazdasági politikát kell követni, képes nem vagyok. Azt hiszem, mindenki azon rendszernek fog előnyt tulajdonítani a továbbfejlődésre, a melynek köszönhetjük az első fejlődést. Nem vonom kétségbe, hogy lehet eset, midőn a tovább fejlődésre más eszközök szükségesek, de rendes viszonyok közt legalább a közelebb fekvő okoskodás az lesz, hogy ugyanazon eszközöknek, melyek a kezdetet megteremtették, fentartása és művelése biztosítja a kezdemény továbbvitelét. És azt hiszem, hogy nagy kényszer nélkül megválni azon eszközöktől, melyeknek a kezdetet köszönjük, legalább is koczkázatos politika. Olyan, mely megengedem, némely esetben igazolható, de akkor bővebb, beható igazolást igényel, mint az egyszerűen odavetett állítás. Méltóztatik mondani a t. képviselő urnak azt is, hogy az önálló vámterület mellett azon előnyök származnának a mi gazdaságunkra nézve, hogy ez egyáltalában szaporítaná a belföldi fogyasztók számát és abban találja, azt hiszem, némileg a compensatiót azért, hogy azon osztrák iparnak fogyasztása elesnék, melyet ma, azt hiszem, maga sem von kétségbe.T. ház ! Nem vontam kétségbe egy pillanatra sem azt, hogy önálló vámterület mellett csakugyan sokkal inkább lehetne ipart fejleszteni, mint igy. Azt sem vonom kétségbe, hogy ezen az utón lehet idővel egy nagyobb ipart is előállítani, mely bizonyos mértékben kárpótlást fog nyújtani azon fogyasztás elmaradásáért, mely ma az osztrák ipar részérői történik. Csakhogy e kettő közt nagy időköz van. Megengedem, hogy egy jövő nemzedéket ezen állítással vigasztalni lehet, de mig azon nemzedék felnő, gondoskodni kell a jelen nemzedékről, és egy oly módja a jövő előmozdításának és biztosításának, mely a jelenről megfeledkezik, a mely megfeledkezik arról, hogy tetemes kivitelünk van, melynek rögtöni fogyasztásáról gondoskodni kell, azt hiszem, ismét csak a koczkázatok politikája, melyet ily kényes kérdésben, a hol milliók jóléte függ a kérdés kellő, óvatos és tapintatos megoldásától, nézetem szerint, követni nem szabad. A t. képviselő ur azt mondja, hogy a közös vámterület akadályoz bennünket abban, hogy szerződéses politikát követhessünk más államokkal. Hogy ezen állítást részemről magamévá tehessem, arra nézve azt kellene bebizonyítania, hogy azon államok, melyek teljesen önállóan rendelkeznek vámterületük felett, csakugyan szerződéses politikát űzhetnek a jelen viszonyok közt. De nézzen szét t. barátom egész Európán és azt fogja találni, hogy a szerződéses vámpolitika ideje lejárt. (Ellenmondás balfelöl.) Nem mondom, hogy ez kívánatos és kedvező, csak a tényt constatálom. Jelenleg nem a szerződéses vámpolitika uralkodik Európában. Azon kevés állam, a mely ma is megmaradt a szerződéses vámpolitika mellett, az a közös vámterület mellett is szerződéses viszonyban áll velünk. Azoktól az államoktól pedig, melyek más orszá-