Képviselőházi napló, 1884. XIII. kötet • 1886. szeptember 18–deczember 18.
Ülésnapok - 1884-272
272. országos ülés október I. 1886. 99 volt-e a haladás, hogy meg lehettünk vele elégedve ? Hiszen a mai világban oly körülmények között élünk, hogy a haladás feltartóztathatlan, különösen a enltura némely ágaiban. De eléggé haladtunk-e, összehasonlítva némely csak most felcseperedett országgal, mely a megszerzett állami függetlenség mellett szabadon kifejtheti erejét, például Romániával!? Jelentékeny a haladás Magyarországon, az mondatik. Hát méltóztassanak eltekintem a budapesti corsotól, sngárúttól, kiállítási területtől, nézzünk egy kissé a mi rongyos falvainkba, kietlen mezőinkre, valóságos ázsiai állapotot látunk. Hiszen haladtunk 48 előtt is, még akkor is, mikor a vámsorompók egyenesen ellenünk voltak felállítva; volt haladás a Bach-korszak alatt, van most is, de valósággal elmondható, hogy quid hoc ad tantam sitim ? (Helyeslés a szélső halon.) Hogy igy is haladunk, daczára az élénkbe gördített nagy akadálynak, csak azt mutatja, hogy mily rendkívül fogékony Magyarország a haladásra és valóban csak vérző szívvel kell arra gondolni, hogy mennyit mulasztottunk a lefolyt 20 év alatt és hogy mennyit fogunk újra mulasztani a következő 10 év alatt. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Hanem mindezekre azt mondják, hogy az új viszonyok olyanok, hogy azok előtt hátrálni kell minden mástekintetnek, nevezetesen azon viszony, hogy az újabb időben mindinkább kiszorulnak terményeink a külföldről és az osztrákpiaczmindinkább nyer fontosságában. Hát azon calamitas, a mely ez által reánk hárul, a melyhez csatlakozik az árak oly rendkívüli beállása, hogy a magyar földmivelés jövedelme egy harmadrészre szállott, mindez nagyon kapóra jön azok számára, a kik azon calamitásban szenvednek, hogy nem bírnak alapos érvekkel a külön vámterület ellen. Hanem hogy mennyit ér azon érv, a mely döntőkép szerepelt a bizottságban, nem akarom ismételni, a mit részben Enyedi Lukács, részben gr. Apponyi t. képviselőtársaim e tekintetben megjegyeztek, a kik tökéletesen kellő mértékére redukálták az Austriával való vámháború fenyegetés jelentőségét : a kik bebizonyították, nevezetesen Enyedi, hogy az osztrák piacz egyáltalában nem bír olyan rendkívüli fontossággal részünkre. Nem akarok reflectálni arra sem, a mit bőven kifejthetnék, hogy Austria sokkal inkább rászorul a terményeinkre, mint mi az ő iparczikkeire, a mit concedál maga az előadó ur is. Ezek után kérdem, hogy kinek van oka félni a vámháborutól ? Azon körülmények, a melyekre hivatkozni méltóztatnak, épen az ellenkezőre ösztönöz bennünket, egyenesen arra, hogy miután — a mint látjuk — nem lehet megélni pusztán földmívelésből, mert annak jövedelme legújabban annyira csökkent és bizonytalan, épen annál inkább kell azután nézni, hogy új keresetforrásokat szerezzünk. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ez az igazi, ez a helyes következtetés az új viszo- I nyokból. Nem kellenek a külföldnek a mi nyers terményeink ? Hát teremtsünk azoknak fogyasztókat ide benn. Hiszen az a felesleg nyersterményünkben, a melyet kiviszünk, mindössze sem oly nagy, hogy annak itt benn fogyasztókat teremteni ne lehetne. Hiszen nem vagyunk mi Észak-Amerikában, Austráliában ; nem milliókkal, csak néhány százezerrel szaporodjék ennek az országnak népessége, különösen népességének azon része, mely rozskenyér helyett búzakenyeret eszik, mely több húst fogyaszt: és azonnal itt-ott marad abból a feleslegből, melyet csak a külföldön lehet érvényesíteni. Magyarország, ha az industria itt lábra kap, igen könnyen elérheti azt az állapotot, hogy maga képes elfogyasztani nyersterményeit és akkor a hasonlíthatatlanul nyereségesebb belforgalom mellett megtakaríthatja azt, a mit jelenleg a nyersterményeikkel való üzérkedés utján az üzérek és vám formájában a külföldi államok rajtunk nyernek. (Igaz'.JJgy van! a szélsőbaloldalon.) Az új viszonyok mindenesetre arra ösztönöznek, hogy minden áron igyekezzünk azon természet elleni helyzetből, a melyben most vagyunk, szabadulni. És ha azt mondják, hogy ebből vámháború lesz, ám legyen vámháború. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Az ilyen béke, mint a mostani, roszabb a háborúnál. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) A háborúnak kedvező kimenetele valószínű ránk nézve ; a mostani béke mellett biztosan romlásra számíthatunk. (Helyeslés a szélső báloldalon.) Ilyen körülmények között egy életrevaló nemzetnek, azt hiszem, az a kötelessége, hogy mindent, a mi vitális érdekeit képezi, minden áron, még háború veszélyével is, érvényesíteni törekedjék. (Tetszés a szélső balon.) Sürgős pedig, t. ház, nézetem szerint az, hogy hazánk ebből a sanyarú helyzetből kiemelkedjék, nemcsak azért, mert a mint bátorkodtam említeni, állami berendezésünk olyan, hogy annak mostani anyagi viszonyaink mellett megfelelni teljesen képtelenek vagyunk, hanem azért is — meg lehet, paradoxnak fog tetszeni állításom — mert a mostani szegénység egyenesen alá ássa nálunk magát a közerkölcsiséget. Emelkedett cultura egyrészről, szegénység másrészről — e dolog közt oly összeférhetetlenség van, mely okvetetlenül hamis helyzetbe hozza az egész társadalmat. Az emelkedő cultura rendesen elő szokta idézni az emelkedő gazdagságot, vagyoni jólétet. Megteszi ezt mindenütt, a hol annak mesterséges, mondhatni erőszakos akadályai, mint nálunk, nem léteznek, így azonban, a mint mi vagyunk, a dolog ugy áll, hogy ami másutt a legnagyobb áldás — az volna minálunk is — tudniillik az emelkedő közmívelődés sok tekintetben egyenesen átokká válik. Mert az emelkedő közmívelődés új szükségeket, vágya kat, étvágyakat teremt, melyeket a szegény társa13*
