Képviselőházi napló, 1884. XI. kötet • 1886. márczius 30–május 7.
Ülésnapok - 1884-234
}|§ 234, orscágos ülés raájns 5. 18S6. archiáról beszél, óhajtom, hogy meghallják e szót a Reichs-Kriegsministeriumban is és valahára a mostani törvényes állapotnak megfelelő czímeket iparkodjanak használni, még pedig nemcsak a magyar delegatióval és Magyarországgal szemben, de a monarchia másik felével, valamint a külfölddel szemben is. A t. minister ur továbbá azt az óhajtást fejezte ki, hogy nekünk a kor igényeivel kell haladnunk, nehogy utóbb saját kárunkon legyünk kénytelenek tanulni. "Nagyon helyesen. Félix, quem faeiunt aliena pericula cantum. Rég prédikálják ezt a magyarnak; fájdalom, sokszor nem hallottuk meg, nem értettük meg, vagy nem volt módunkban megérteni. Azonban a magyar közmondás, mely történelmi tapasztalatokon alapszik, azt tartja : saját kárán tanul a magyar. Igaz, saját kárán, de mégis tanul. Ellenben I. Napóleon azt mondotta Ausztiiára: Ausztria nem tanul és nem felejt semmit. Én óhajtom, hogy ha már tanulnunk kell, tinuljunk, de tanuljon Ausztria, is és felejtsen is. És ez összefüggésben áll a minister ur kijelentésének másik felével: hogy tudniillik a kor igényeivel kell haladni. Szerintem, hogy a kor igényeivel haladhassunk, előbb a kor szellemével kell haladnunk és óhajtanám, hogy oda át, különösen a hadügyministeriumban irányadó katon?i párt is igyekezzék, nem csak a kor igényeinek megfelelő terheket rakatni a népek vállaira, de igyekezzék maga is a hadsereg minden ágazatán belül a kor szellemével haladni és ha majd azzal haladt, akkor kerüljön az igényekre a sor. Ezeket, t. ház, előrebocsátva, áttérek magára a törvényjavaslatra. A közszellem hanyatlását, azt az apathiát, mely a Tisza-kormány hosszú ideje alatt, annak mostani, reménylem végső részében mindinkább elfogta és elfogja a nemzetet, misem jellemezheti jobban, mint az a körülmény, hogy a kormány ily törvényjavaslattal „az elfogadás reménye mellett az országgyűlés elé mer járulni. Meg vagyok győződve, hogy bár részemről az 1868-iki, különösen hadi kiegyezést távolról sem tarthatom kielégítőnek, mégis ha az 1868: évi XL., XLI. ésXLII. törvényczikkek tárgyalása alkalmával ily javaslattal jönnek a nemzet elé: maga a nemzet akkori bölcse, Deák Ferencz lett volna az első, ki a fonalat ugy mint 1861-ben, ismét megszakítóttnak jelentette volna ki. De a jelen kormány aeräja alatt annyira elpusztult a nemzet, elfásult a közvélemény, hanyatlott a közszellem, hogy ime elérkezettnek tartják az időt arra, hogy a többség elfogadása alá bocsássák ezen, az alkotmány több sarkalatos pontjának hadat izenő törvényjavaslatot. (Igazi Ugy van! a szélső báloldalon.) E javaslatban, t. h hadsereg jelentékeny kiegészítéséről van szó. Ez természetesen fölhívja a kritikát magára a hadseregre. Nem akarom én azt hosszasan tenni; akarom tenni mennél objectivebb módon. Tegnap maga a t. minister ur hivatkozott a történelemre, mint az emberiség oktatójára. Én is tehát a történelemből merítem példáimat. Nem is szólok az osztrák hadsereg régi idejéről, midőn az dicsőséget is aratott, midőn nagy sikereket is vívott ki, de mindig idegen vezérek alatt. Mert sajátságos e hadsereg történetében, hogy az első rangú, osztrák hadvezérek, mint Monteeucculi, Lotharingiai Károly, Badeni Lajos, Savoyai Jenő, mind idegen nemzetiségűek voltak. Ugy látszik, az osztrák fajnak a magasabb katonai vezetésre vagy nincsen képessége, vagy a hol megvan a képesség, ott azt a rendszer átka fojtja el (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon) és én ezen utóbbit hiszem el inkább. Én kissé olvasgattam a történelmet, de az egy Seharenberg Guidon kivül egy osztrák születésű nagyobb szabású hadvezért sem ismerek. De nem akarok a régi időkre visszamenni. Azt mondhatják: más viszonyok, más emberek, a hadsereg is más volt akkor. Jó. Ne szóljunk azokról. Én ezt csak mint jellegzőt vetettem oda. A legdicsőségesebb korszakot a hadsereg mindig idegen fővezérlet alatt élte, mert azon idegen fővezérek fejében termettek meg és fejlődtek ki a nagy katonai eszmék. De a XIX. századról szólva: az apró slezwigholsteini, boszniai, csak részleges mozgósítást előidéző harczi kalandokról nem akarok beszélni, ezek történeti visszapillantásra nem alkalmas momentumok. Hanem nagy háborút az osztrák hadsereg a jelen században összesen négyet vívott. Az első volt a nagy Napóleon elleni háború. Mi lett ennek a vége ? Az, hogy Ferencz császár hű magyarjai közé menekült, Tatában az Eszterházy grófok kastélyában irta alá a hóditó Napóleon által a schönbrunni császári várkastélyban alájegyzett békekötést A második nagy hadjárat volt az 1848/49-iki hazánkban, hazánk ellen. Mi lett ennek a vége ? Az orosz segítség, mely bennünket levert. A harmadik nagy hadjárat 1859-ben vívatott, szintén a a francziák ellen. Mi lett a vége? Lombardia elvesztése. Végre a negyedik az 1866-iki. Itt ismét a porosz király Prágában dictálta és irta alá a békefeltételeket s Ausztria Németországból kiszorittatott, kivettetett. íme, t. ház, ezek egymás mellé állított történeti tények. Ez objeetive van mondva. Én csak oda állítottam a század fontosabb eseményeit ezen hadsereg viselt dolgai által képviselve. De t. ház, kérdem, kelthetnek-e ezen történeti tények valami nagy bizalmat az osztrák hadsereg iránt? Julius Caesar, kiről, azt gondolom, elismeri mindenki, még talán az osztrák generálisok is, hogy nagy katona volt (Derültség a szélső baloldalon) pecsétgyűrűjében egy különös ezímert viselt
