Képviselőházi napló, 1884. XI. kötet • 1886. márczius 30–május 7.

Ülésnapok - 1884-234

234. ersBáeos ttlés május 5. 1886. 317 Julius Caesar pecsétgyűrűjében egy lepke és -egy rák egymás mellé volt bevésve. Midőn azt kérdezték tőle, hogy mit jelentsen ez a különös embléma, azt felelte, hogy annak az az értelme, hogy a jó hadvezér kövesse a lepke könnyed és gyors haladását, de ne feledje a rák megfontolását. Hát t. ház, az osztrák hadsereg könnyed és gyors haladásáról a történelem eddig — kivévén némely lovas-csapatokat, például Hadik alatt, a ki Berlint bevette — nem szól, azt gyors csapongásról senki sem vádolhatja. {Derültség a szélső baloldalon.) Megfontolásról igen. Ezért én azt hiszem, hogy Julius Caesar emblémáját az osztrák hadsereg főcommandója a maga egész teljességében aligha vésethetné pecsétnyomójára, legalább a lepkét el kellene hagynia; de a rákról elismerem, hogy Windischgrätz tábornok híressé vált 1849-ikijelentése: „ahátrafeléConcentrirung" óta ennek symbolumául igenis oda vésethetnék (Tetszés és derültség a szélső baloldalon.) Azonban mondhatja velem szemben bárki azt, hogy ez más dolog, 1868—69. óta más alapon létezik a hadsereg, az átalános badkötelesség be van hozva, tehát a hadsereg megváltozott. Erre igen könnyű felelni egy előnyösen travesztált spanyol közmondással: „Son los mismos campeadores con los otros fusiles." Ugyanazok a bajnokok, csak a puskáik mások. (Derültség, tetszés a szélső baloldalon.) Ugyanis akárki vizsgálja a közös hadsereg traditióit, a hagyományos Zopf, ugyanazon Schlendrian most is uralkodik ott. (Igaz! TJgy van! a szélső baloldalon) A szellem, kivált a felső, az intéző tiszti körökben, a mely nem akar szakítani a múlt hagyományaival, a mely most is a Eoggendorfok, a Basták, a Karaffák és Heisterek idejét látja tán még jelen. Lehetne illustrálni ezen szellemet, de odiosusak a példák, nagyon kiterjeszkedni erre nem akarok; hanem erre czéloztam beszédem bevezetésében, hogy azt kivánom, hogy ezen zopfos szellem változzék át gyökeresen, előbb jöjjön a korszellem, azután jöjjenek annak igényei, tudniillik, a melyek csak terheket rónak a népre. De, hogy a szellem a hadseregben még ma is változatlanul az, a mi volt 1866-ban és előbb, sajnosán bizonyítja azon körülmény, hogy ott a valódi tehetségeket kifejlődni nem engedik, azokat jórészt elfojtják, vagy halálba űzik. Példa rá a szerencsétlen véget ért Uchatius, a kegyvesztett genialis Tegethoff és a tudományos téren nagy érdemeket szerzett Payer tengerész főhadnagy esete, a ki külföldre, gondolom Badenbe volt kénytelen szolgálatát felajánlani, mert épen a tudományos téren szerzett szolgálatait a katonai körökben nem ismerték el. Ezek mutatják azt a szellemet, a mely bele van rozsdásodva az osztrák kardba. Aközös hadseregnél uralkodó szellemet mutatja egy tudós tábornok esete, a ki egy nagyon előkelő körben Bécsben felolvasást tartott, a melyben azt mondta, hogy nevelni kell a katonát, hogy meg kell szerettetni a tiszteknekmagukat a legénységgel, igy kell fejleszteni a hadsereget, és daczára magas állásának az lett a következménye, hogy ezen hangok elnémultak, ilyen fölolvasás katonai körökben többé nem tartatott és ő a központban lévő commandans állását elvesztette és egy lokális commandanssá neveztetett ki. Ezek mutatják, hogy a szellem mindig a régi, mindig áll, a mit a nagy Napóleon mondott, hogy Ausztria sem tanulni, sem feledni nem akar. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Röviden egybefoglalva, a közös hadseregben a chablon, a formalitás öli meg a szellemet és ez azon hadseregnek átka, a melyből kibontakozni nem bir. A hadakozó elem benne nagyon jó, de a felső vezénylet legtöbbnyire tehetségtelen kezekbe játszatik át, a mely kezek béke idején is működve, elfojtják a fejlődő szellemet és azon példákat idézik elő, a milyenekre az előbb felhozott tragicus esetben ráutaltam, (ügy van! a szélső baloldalon.) Mig ez a szellem a közös hadseregben át nem alakul, addig, t. ház. minden erőfeszítés, minden áldozat a nemzetek részéről haszontalan, hiábavaló. De kérdem továbbá, hogy különösen mi magyarok mi okból rajongjunk ezen közös hadseregért? Ugyanis, eltekintve az említett elavult ósdi szellemtől, kérdezem: szívesen látják-e a közös hadseregnek tiszti karában még manapság is a magyart, értem azt a magyart, a ki magyarságáról még le nem mondott egészen, vagy bizonyos fokig abból legalább ki nem vetkőzött ? Ne áltassuk magunkat: még most is bizonyos idegenkedés tapasztalható a közös hadseregben nemzetünk, fajunk iránt; és nem csuda, ha ennélfogva a magyar ifjak nem nagyon törik magukat, nem nagyon sietnek azon hadsereg soraiba, melyből a magyar nyelv ki van zárva, melyben a magyar felfogásnak, a magyar szellemnek nincs helye. Megvallom, t. ház, ismerve azon körök felfogását, midőn egynémely magyar hírlapban dicsérő szavakat találok egyik vagy másik emberebben érző s hozzánk, magyarokhoz talán némileg szító osztrák tisztről, én mosolygok és sajnálom azt a tisztet. (Derültség és tetszés a szélső baloldalon.) Annak a tisztnek carriére-je többnyire be van vágva, el van temetve ezen dicsérő szavak következtében ; legalább mindig gyanúsan hangzik egy osztrák tisztről a magyar sajtó dicsérete s alig ha nem még a conduitedista titkos jegyzeteibe is belejön olyanféle alakban, hogy „a civillel nagyon barátkozik" (Derültség a szélső baloldalon) vagy más ilyenféle szavakkal, a melyek ott már megszokottak. (TJgy van! a szélső baloldalon.) Egyébiránt, t. ház, ha kimondhatom, hogy