Képviselőházi napló, 1884. XI. kötet • 1886. márczius 30–május 7.

Ülésnapok - 1884-233

"233. országos illés május 4. 1386. 303 össze s kellőleg nem rendezve és hiányosan fegyverezve állítnak az ellenség elé. Ismerjük a végszükségben vaktában és szórványosan neki indított kaszás népfölkelési kísérletek szomorú eredményét is: az ellenségnek nem ártottak, saját hadseregünknek nem használtak s csak magukra a leglelkesebb buzdítókra, vezetőkre idéztek eléggé nem fájlalható szerencsétlenséget. Mind e tanulságoknak föl kell merülniök most, e törvényjavaslat tárgyalásánál, mert a hadi isme nem szürke elméleteken, hanem a tapasztalások tanulságain épül. Par excellenge empiricus tudomány. E törvényjavaslatot, mely háború idejére szól, nem a mai békés idő aprólékosan latolgató szelleme szerint kell mérlegelnünk, hanem a nemzeti védelem előálló szükségei s az életérdekek koezkán forgása szerint. Elviselhetetlen volna a hadi kötelezettség idejének öt évvel való meghosszabbítása, ha az rendes teher lenne, de az csak rendkívüli esetben, háborúban fordulhat elő s bizonyára igen sok nemzedék lesz, mely a terhét soha sem fogja érezni. Nyugodt időben, minő a mostani, a pártszempontok töprengései sok dolgot más színben látnak, mint a minőben állnak akkor, midőn minden hazafias pártot lelkes áldozatokra egyesít a haza megvédésének egyedül uralkodó eszméje. Idézhetek e tekintetben meggyőző példát Francziaország újabb történelméből. Mily kíméletlen megtámadtatásoknak volt kitéve a Thiers kabinetje akkor, midőn az előrelátás bölcsességével, nagy erődítményekkel vétette körül Paris városát, Kárhoztatták a fölösleges pazarlásért, a nép terheinek oktalan súlyosbításáért s a torzkép ugy ábrázolta a szép Lutéciát, mint a kit ágyúformájú kígyók' szorítanak össze. És bekövetkezett az 1870-iki háború, mely a „dicsőség népé "-re még szörnyűbb lealáztatás lesz, ha Paris nem tud oly hősi elszántsággal ellenállani a Krupp-ágyúk ostromának. Thiers szomorúan érte meg az elégtételt, hogy ép azért dicsőítek a háborúban, almiért kíméletlenül elítélték a béke idejében. Általában a mi egy nyugalmas korban félelmesen nyomasztó terheknek látszik, harcz küszöbén az áldozatkész lelkesedés természetes kötelességévé válik. Más idők azok! Olyanok, melyekben még a nagy kor különbségek is sok tekintetben megszűnnek. Akkor a már rég nyugalmat élvező és érdemlő öreg katonatiszt is, ha csík ereje engedi, újra kardot köt s fölajánlja szolgálatát s az a fölserdült gymnasista is, ki ma tehernek tartja tankönyveinek iskolába hurczolását: akkor megszökik a kényelmes otthontól, hogy valóban nehéz fegyver alá álljon s korát túlhaladó fáradalmaknak tegye ki magát. Nem könnyű' béke időben, midőn csak szavakkal ágyúzunk és közbekiáltásokban kuraczkodunk. . . (Derültség jobbfelöl.) KÉPVH. NAPLÓ. 1884—87. XI. KÖTET. Madarász József: Jobb mintlabanczkodni (Derültség balfelol.) Vadnay Károly: Nehéz — mondom — teljesen belehelyezni magunkat az elszánt harczi világ forróbb légkörébe. De ez nem menti föl a békeidők törvényhozóit, hogy ne előre gondoskodjanak a nemzet fegyveres erejének olynemű kifejtéséről, mely nyugodt korszakokban barátaink szemében mentül becsesebbé tegye szövetségünk értékét, háborús világban pedig ellenségeink mentül jobban tartsanak fegyvereink hatalmától. A nemzeti biztonság érdeke követeli igy. Ezért kell folytonosan haladnunk — bármily áldozattal is — a szomszéd nagy államok katonai fejlődésével. Mert a nemzetnek élni kell, habár azon a nyomasztó áron, hogy súlyos terhek alatt él. Számok mutatják ki, hogy a német, orosz és olasz államok hadi ereje mennyivel nagyobb a miénknél ugy az activ hadsereg, mint a tartalék tekintetében. Megvallom, az orosz hivatalos papir roppant számadatainak nem vagyok hajlandó teljes értéket tulajdonítani, mert nem volt még orosz hadjárat, melyben a valóság megfelelt volna a papir-adatoknak : de bizonyos az is. hogy a majd tizenegyedfélmilliónyi harezos létszámának csak a fele is nagyon imponáló sokaság. S a legfiatalabb szomszéd állam: Olaszország katonai fejlődése szintén teljes figyelembe veendő, még pedig nemcsak mennyiség, hanem minőség tekintetében is. Igaz, hogy a szétszakgatottság sok százados átka alatt otthon ez a nép nem fejthetett ki nagy katonai erényeket, nem bírhatván egységes szervezettel, de az olaszok azért nem voltak híjával ez erényeknek. Külföldön is zsoldos csapatokban (Felkiáltások a szélső baloldalon: Ausztriában is!) sok elszántsággal verekedtek s hires vezéreket adtak idegen seregeknek, a mint ezt nem egy hazánkbeli régi csatatér emlékei is bizonyítják. Szent-Grotthárdhoz a lomha mozgású Montecucculi győzelme, Zentához a sasröptű Savoyai herczeg dicső diadala fűződik. Ma, midőn az olasz katonai vér mintegy újjápezsdül az egységes szervezetben, elmondhatjuk, hogy úgyszólván mind a négy világtáj felől nagy katonai államok szomszédságában élünk. Ez kényszerít a velük való folytonos haladásra. Az áldozat, mely ezzel együtt jár, reánk nézve annál súlyosabb, mert mi hódításokra nem gondolunk s föladatunk szerint: a belső erő kifejtésére, mintegy intensiv nemzeti gazdálkodásra vagyunk utalva, ekkép még győzelmeink jutalmát sem remélhetjük, sőt nem is akarhatjuk, területi nagyobbodásban. De hiába, maga a létért való küzdés szerfölött követelő szempont. Már most, ha kénytelenek vagyunk belátni hadi erőnk szaporításának szükségét: azt kell vizsgálnunk, hogy erre nézve, melyik mód az, 39