Képviselőházi napló, 1884. XI. kötet • 1886. márczius 30–május 7.
Ülésnapok - 1884-233
304 . 233. országos ülés május 4. 1886. vérzés megtörténik s a nemzetek vitás ügyeit, szemben állónagy érdekeit többé nem a vérengző fegyver durva ereje fogja elintézni, hanem a népek választott tanácsának, mint legfelsőbb bíróságnak méltányos igazsága De ezt a szép ábrándot elűzte az a tudomány, mely legújabb időben megtanított bennünket a természeti kényszertörvények ismeretére. Darwin országában aligha nem a nemes Cobden volt az örök-béke utolsó álmodozója. Tanítványai nincsenek, mert hiszen minden arra mutat, hogy az emberek nem kivannak átváltozni a jó Elihu Burrit báránykáivá, látva, hogy maguk e jámbor báránykák is, mihelyt szarvat kapnak, ugyan csak konokan öklelődznek. Akár a történelem könyvét, akár a mikroskopot vesszük kezünkbe : arról győződünk meg, hogy a hatalmas csontú pommeráni gránátosoktól kezdve, a láthatatlan komma-bacillusokig a teremtett világ minden élő lénye egyaránt militans s mit tehet a művelődés a természeti ösztönökkel, szenvedélyekkel szemben? Szabályozza, nemesbíti, gyéríti, módosítja azokat, de kiirtani nem képes. A háborút sem szüntetheti meg, csak ritkábbá, rövidebbé teszi. És már ez is áldás, de olyan áldás, mely egyszersmind béke idejében igen nyomasztó áldozatokat ró a népekre. Az általános védkötelezettség rendszere, melyet mi, a porosz után indulva, legelsők fogadtunk el, szintén nagy mértékben szolgál arra, hogy a háborúk ritkábbakká váljanak- Fejdelmek, udvarok, dicsvágyó tábornokok ezentúl nemvihet k népeiket hiúságból, megfontolatlanul kalandos hiarczi vállalatokba; mert csupán a legnagyobb kényszer igazolhatja az oly mozgósítást, mely a nemzeti munkát — az anyagi érdekek szörnyű kárára — csak pár hónapra is felfüggeszti. Ebben áll a védkötelezettség egyik jó oldala. A másik meg az, hogy a polgári szabadságnak, az alkotmányi jogoknak valódibb biztosítéka, mint a régi katonai szervezet volt. Midőn a katonaság elküíönzött nagy kaszt, (Felkiáltás a baloldalon: Ma is az!) lehet azt elszigetelten oly szellemben iskolázni, hogy akár a népjogok eltiprására is hamar fordítható; de ha egyszer maga a nemzet kap fegyverzetet, mennél jobban kifejlődik ez a rendszer: annál kevésbé használható fel a nemzet, vagyis önmaga ellen. Nincs különben helyén most az általános védkötelezettség elve mellett ügyvédkedni. A nemzet, hadi czélok szempontjából, sikeresb rendszernek találta és elfogadta azt már a hatvanas évek második fel ében, törvénynyel léptette életbe a népfölkelést, e végső consequentiát is, eleve kimondva, hogy az a fegyveres erő kiegészítő része. A vitatás főkérdése most az: vájjon az alapnak, a vezérelvnek az a megváltoztatása, melyet az előttünk fekvő törvényjavaslat követel: czélra vezetőbb-e ? Nézetem szerint: erre az indokolás rövid szavakban jól megfelel. S hogy csak kevés szóra volt szüksége, előnyére szolgál. Az 1868-ikiXLII-iki törvény szerint: a népfölkelés önkéntesekből alakul. A javaslat biztosabb, kiszámíthatóbb alapot kivan: a részvétel kötelező voltát. Nem kell hozzá katonai, hadi ismeret, hogy tisztába jöjjünk a nagy különbség értékével. Mai világban, midőn a háborúk sorsa gyorsan eldől s a kezdetben fölmerült mulasztást nem igen lehet helyreütni, mint lehetett a régibb, évekig tartó meg-megujítható hadviselésekben, mennél rátermettebb és lelkiismeretesb a fővezérlet, annál kevésbé fog vállalkozhatni a legnagyobb felelősséggel járó föladatra, ha mindjárt kezdetben pontosan nem számolhat minden erővel és eszközzel, melylyel czélját érheti. Ha csak részben is papiradatokra, szerencsés esetlégre, jó reménységre támaszkodnék, ugy járhatna, mint a franczia második császárság szerencsétlen hadvezénylete : vaktában menne a bukásnak. Népfölkelés, mely önkéntesekre van alapítva, ismeretlen mennyiség s e mellett rögtön zöttebb is, semhogy a fegyveres erő becses kiegészítője lehetne. Nem kétkedhetünk, hogy nálunk, midőn a hazát ellenség fogja megtámadni, a hazafias fellángolás mindig sok embert készt önkéntes fegyverfogásra, de még a sok is gyakran nem elég, kivált pedig nem elég jó. Nekünk, a kik már túl vagyunk az élet javán, van közvetlen tapasztalásunk a honvédés ügyei körül. Ismerjük azt a számot, mely az önkénytesek soraiból kikerekült s mely — mint tudjuk — csak ép a kezdet elején vala elégséges. Ismerjük továbbá a troupes auxiliaires különféle alapjainak eredményét. Tudjuk, hogy nemzetőri csapatok, melyeket jó korán fegyveres erővel betanítás alá fogtak: mily hasznos szolgálatokat tettek s particularis büszkeséggel említhetem itt a borsodi nemzetőrséget, melynek jelentékeny része volt a pákozdi sikerben, mi a fővárost szerencsésen megmenté a Dráván áttört ellenséges hadak berontásától. Tudjuk aztis, hogy egy eleve jól kiszemelt, elszánt, bátor vezér erélye Ozoránál, nagyobbára fölkelő csapatokkal két tábornokot egész seregestől tudott elfogni, lefegyverezni. Thaly Kálmán: Majd megharagudnak a horvátok! Vadnay Károly: Gyakorolja a képviselő ur irántam a meghallgatás önuralmát. Egy oly erős férfiútól ily gyengével szemben ez mindig szép férfíerény. (Élénk tetszés a jobboldalon.) De vannak szomorúbb intő tanulságaink is. Itt ül e házban a tiszteletre méltó hazafi, ki már fiatalon annyi erélyt fejte ki a honvédelem ügyei körül s Kassánál szomorúan látta, hogy mily kevés ellenállási erőt birnak kifejteni az olyan segélycsapatok, melyeket hirtelenében hajszolnak
