Képviselőházi napló, 1884. XI. kötet • 1886. márczius 30–május 7.

Ülésnapok - 1884-225

225. országos lléi zésében, hanem csak abban, hogy a rendészet terén eddigi hivatáskörüknek lehetőleg akadálytalan betöltése biztosíttassák, ezért szüksége sem forog fenn annak, hogy a rendezett tanácsú városok rendőrkapitányainak kinevezése folytán azok számára akár az illető rendezett tanácsú városok helyhatósága, akár az illető törvényhatósággal szemben különleges helyzet teremtessék. Noha azonban ezen állásoknak államosítása szóban sem forog, mégis szükségesnek tartja a bizottság a netalán támadható félreértések s bonyodalmak elhárítása szempontjából, hogy a rendőrkapitányok hivatali és szolgálati viszonya a nevezett hatóságokkal szemben a törvények keretén belül a belügymínister által szabályrendelet útján rendeztessék". Ezen felolvasott indokolásból első tekintetre kitűnik, hogy bármennyire vérző szívvel állítja a belügymínister, hogy itt valami jogfosztásról nem lehet szó, mert itt az önkormányzat érdeke kellőleg megvédetik, mégis nem lehet tagadni, hogy ezen kirívó jellemző vonások első pillanatra kitűnnek, midőn azt állítja, hogy itt sem hatalmi befolyás szerzése, sem különleges helyzet teremtése, annál kevésbé államosításról szó nincs. Erre elegendő legyen a bizottságnak azon érvére hivatkozni, hogy a belügymínister szabályrendelettel fogja szabályozni a rendőrkapitány szolgálati viszonyát a helyhatósággal szemben. És mi ennek folyománya? Első sorban igen jól tudjuk, hogy jelenleg a rendőrkapitányi intézmény teendőinek számos sorozatával szemben a lehető csekély számra van szorítva. Ha már most a belügymínister rendelete minden irányban meg akar felelni; önként következik, hogy nemcsak a személyi, hanem a dologi kiadások is nagyobb mérvben fogják a helyhatóságot terhelni, a mely költségek nagyobb mérvben ezután pótadók nélkül fedezhetők nem lesznek; mert különben ki lesznek téve annak, hogy ugy, mint maga a törvényjavaslat is kijelöli, a rendezett tanácsú városok alásülyesztetnek nagyközségekké. Ha ilyen nagy költségek terhelik, a nélkül, hogy kizárólagos befolyásuk legalább a választás útján biztosíttatnék számukra, legnagyobb részt a kisebb vidéki városok ezen költségeket legkevésbé fogják megbírni. T. ház, részemről sokkal helyesebbnek találtam volna azt, hogy miután a rendőrkapitány kinevezés joga a 69. §-ban biztosítottnak tekinthető a főispán részére, legalább a kijelölés joga azon képviselő-testületre ruháztassák, melynek kebelében lesz hivatva a rendőrkapitány tevékenységét, ha szintén kinevezés folytán is gyakorolni. Ezen czélt sokkal biztosabban el lehetett volna érni az által, ha a régibb gyakorlat követtetik, mely szerint például az én választó-kerületemben 1848-ig legfőbb tisztviselő az akkor ugy nevezett főbíró helyére két évenként mindig a i április 10: 1886. jgj városi közgyűlés által 3 egyén jelöltetett ki és terjesztetett fel a koronának, mely a jelöltek egyikét kinevezte. Ez egészen 1848-ig folyvást igy történt, tehát a kijelölés ép ugy, mint a kinevezés összhangzó, czélszerű és méltányos eljárás mellett gyakoroltatott. De hivatkozom a jelenlegi gyakorlatra; például a bíróságoknál mindenütt gyako'-oltatik a kijelölés és a kijelölteket fölterjesztik az illetékes helyre a kinevezés végett. Nézetem szerint t. ház, itt sem lehet semmi akadálv, hogy legalább a kijelölési jogot magának a képviselő-testületnek fentartsuk. Ezt annál inkább hangsúlyoznom kell, mert csupán a képviselőtestület lehet hivatva és képes arra, hogy az illető pályázók törvényszabta képesítésén kívül társadalmi állásukat is megbírálhatja és jót állhat azon kívánalmakról, melyeknél fogva közülök egyik vagy másik kijelölhető és ennek folytán kinevezhető lenne. A főispán minden tudományos képessége s befolyása mellett is alig lehet képes arra, hogy az illetékes hatóság Ugatása nélkül minden irányban megbízható ilyen elsőbb rangú közeget nevezhessen ki. Szabad legyen e részben az eddig fennállott rendszer és az eddigi törvény szerint gyakorlatban levő levéltárnoki kinevezésre utalni, mely eddig kizárólag a főispánoknak volt csak fentartva. Csak annyiban hivatkozom erre, a mennyiben ez a példa is mutatja azt, hogy ha senkitől tanácsot nem kérnek, történhetik, a mint valóban történt is sok oly kinevezés, melyeknél fogva ilyen, bár nem épen nagyfontosságú, de azért eléggé fontos állomás, mint a levéltárnoki, töltetett be, hogy az sem a közönségnek, sem a hatóságnak megelégedésére nem szolgálhatott. Annál kívánatosabb, hogy egy ilyen főbb, a rendészetre nézve nagyjelentőségű állomásnál a kijelölés azon hatóság által gyakoroltassák, melynek kebelében az illető működni hivatva lesz. A kellő összhangzat, különösen a kinevezési rendszernek a kijelöléssel összefüggésbe hozatala ezt egyiránt sürgetik. Ez, t. ház, anomáliának nem tűnhetik fel senki előtt; mert ha már 1848-ig a kinevezés ép a helyhatóságoknál ily módon gyakoroltatott, csak nem lehetne visszaesést látni ma, midőn a szabadelvű intézmények korát éljük, abban, hogy a kijelölési jog, legalább ily fontos állomásnál a képviselőtestület által gyakoroltassák. Részemről a legnagyobb megnyugvással fogadnám, ha a kormány akár csak kisérletkép is ezen intézkedést elfogadná. Meggyőződnék majd arról, hogy ezen az utón nem fordulnának elő lépten-nyomon oly esetek, a milyeneknek különben a helyhatóságok ki lennének téve, hogy a kinevezési rendszer folytán olyanok jussanak ezen állomásokra, kik hivatásuknak meg nem felelnek s igy elvégre az illető helyhatóság nyugdíj-intézetét terhelnék. Már pedig ilyen eset előreláthatólag számos helyen fog bekövetkezni.