Képviselőházi napló, 1884. X. kötet • 1886. márczius 6–márczius 29.

Ülésnapok - 1884-202

202. országos ülés márezins 12. 1886. 03 A ki betekintett valaha valamely nemzetiségi megye viselt dolgaiba, az tudja, hogy ez nem puszta állítás (Ugy van!) Ott az ősi jogon néhány hatalmas család tartja markában még most is a hatalmat, ez tölt be saját csemetéivel és kegyeltjeivel minden hivatalt s intézi saját érdekében a közdolgokat. Ez a családi szövetség azután féltékenyen őrködik, hogy hatalmi sphärájához ne közelíthessen senki s épen azért eszközeiben sem igen válogatós. És ezen click oltárára azután oda tűzik a magyar nemzeti lobogót, a legprosaibb magán érdek betakartatik a hazafiság leplével, hogy azután a legérzékenyebb oldalon megsértett tömeg minden neheztelése, minden haragja és boszúérzete a magyarság a magyar állameszme ellen forduljon. (Mozgás.) Az ily megye azután hemzseg a pánszláv, a dákoromán és az omladinista szerbek légiójától, még pedig nem csak az olyanoktól, a kik valóban azok, hanem olyanoktól is, a kiket az eszélyes ellenfelek korteskedési czélokból bélyegeznek ilyenekké s a kik azután nem ritkán csupa elkeseredésből, kétségbeesésből csakugyan azokká is lesznek. A nemzetiségek t, ház — a mint mondják — körülbelől 35 megyében kétségtelen többségét képezik a lakosságnak. Ezen megyékben, talán kettő kivételével, még mindig a magyarság áll a dolgok élén s tartja kezében a hatalmat s ezt sokan a megye rendszer javára irják. Azonban épen ez a legvégzetesebb tévedés és csalódás, mert e fölénynek nincs biztos alapja s a látszólag kedvező eredmény a legtöbb esetben csak többé-kevésbé szabados maneuverekre és tacticára vezethető vissza. Csak néhány hatalmasabb család bukjék el e megyében vagy szegődjék az ellenfélhez vagy néhány restaurationalis compvomissum rántsa le a hályagot a nemzetiségi tömegek szeméről és költse fel azokban többségük és erejük érzetét és öntudatát s a mostani megyei status quo a kétszer kettő örök törvényei szerint, mint kártyavár dűl össze s a megyékben a nemzetiségek, mint alkotmányos többség ugy állandnak szemben a magyarral. Egy politikusunk t. ház, azt mondotta, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása az adininistratio kérdésével függ egybe. Ha e politikus a jó administratiót értette, ugy én e tételt feltétlenül helyesnek tartom. Sajnos azonban, a mi megyei administratiónk nem jó, nem volt s nem is lehet soha olyan. A megye a nemzetiségeket felingerelni, eltaszítani, provocálni tudja ugyan, de a lázongó nemzetiséget megfékezni, megtörni nem lesz képes soha. A megyerendszernek másik nagy árnyoldala a társadalmi téren észlelhető. 1848-ban a feudális, aristocraticus institutiók megszűntek. A rendi alkotmányt a képviseleti, az aristocratiát a democratia váltotta fel. És én kérdem a t. házat, hol van ma a democratia a mi magyar társadalmunkban? Sőt azt merem kérdezni, vájjon volt-e az utolsó 50 évben valaha annyi aristocraticus, annyi exclusiv velleitás társadalmunkban, mint a mennyi van ebben a praedieatumos, czím-, rendjel és ranghajhászó jelenben? (Tetszés és helyeslés a baloldalon. Egyes felkiáltások a szélső bal oldalról: A zsidók]) Pedig a 19. század utolsó felében a democratiáé az uralom Európában. Ennek eszméin, elvén, ennek eszközén nyugszik az egész moderncivilisatio. Ezen civilisatio küzdtere a kereskedelem és ipar, eszköze, fegyvere a szakszerű munka. A mi társadalmunk azonban, már tudniilik az igazi magyar társadalom, e harcztérre nem küldi el a reá eső contingenst, nem kereskedik, ipart nem űz, szakszerűen dolgozni sem igen szeret. Ennek a következése azután az, hogy valódi középosztályunk nincs, nem képződik, a mit pedig annak tartunk, a vidéki birtokos nemesség, az pusztul, szegényedik (Ugy van! a szélsí- baloldalon) s ma-holnap tulszárnyaltatik ugy az anyagi, mint a szellemi téren. Sokan csudálkoznak e jelenségen, keresik, de nem találják okát s végre megelégszenek azzal, hogy nyakra-főre biztatják az úrfit, hogy legyen boltom legény, gyáros vagy csipesz inas. (Igen helyes! a szélső baloldalon.) De az úrfi már nem megy (Az márnem helyes! a széls'd baloldalról. Derülts<g) és igazat adok neki. Miért is menne, mikor ő a megyéjében 50 (>0 • mértföldnyi területen 100—200 ezer ember fölött uralkodó lehet, mint volt édes apja és talán dédapja is, midőn azt hallja mindig, hogy az a megye a jó hazafiság iskolája, az ősi erények, a lovagiasság és becsület melegágya, a tekintélyre vergődés legiövidebb útja, a családi hagyományok utols') menhelye. Tehát nem megy, hanem gyakorolja magát a megyében a közigazgatási dilletantismusban, politisálni tanul a. megy együléseken s így előkészíti magát a megyeihatalomgyakorlására. És azután csodálkozik a világ, hogy a magyar hadcsapatoknál legkevesebb a magyar tiszt, hogy a magyar kereskedelemben alig van magyar középrendű ember, az országos kiállítás pedig figyelmeztet bennünket arra, hogy a magyar magasabb ipar tényezői és teremtői leginkább németek, tótok, szerbek s csak legkisebb arányban magyarok. De erre a tüneményre még nem fektet senki kellő sú yt, mert hiszen ott van a magyar középosz tály a kormányon, a hivatalokban vagy legalább a: hivatalok irodáiban, mindenek felett pedig ott van a megyeházakban.