Képviselőházi napló, 1884. IX. kötet • 1886. február 6–márczius 5.

Ülésnapok - 1884-196

354 196. országos ülés márczi»s 4. 1S86. bóí, hogy azok megvitattassanak. (Igás! a jobboldalon. Felkiáltások a szélső baloldalról: Meg lesz!) De, t. ház, komolyan kell mérlegelni még azt is, hogy ha valamely dolog behozatalára szükség van: vájjon a létező viszonyok mellett az idő alkalmas-e azok behozatalára? Mérlegelni kell, vájjon ezen idő, mikor — nem én mondom, hanem onnan a túlsó oldalról hangoztatják számtalanszor — mikor a servilismus jelenségei mutatkoznak s hogy e servilismus bizonyos neme meg is van, ezt tagadni nem lehet, nem itt e házban, hanem künn az országban, nemcsak a kormány nyal, hanem mindenkivel szemben, aki csak valami kis darabka hatalom birtokában van vagy birtokába jöhet; és ezt érzi mindenki, mert hiszen ónsúlya alatt szenved, mondom, vájjon ez az idő alkalmas-e arra, hogy a servilismus eszközeit szaporítsuk; alkalmas-e arra, hogy azon szabad levegő előtt, a mely a megyeházakba még behatolt s a mely sokszor nem férkőzik be a magyar parlament házába, vájjon azon szabad levegő előtt is ajtót, ablakot bezárjunk! {Igás ! ajobboldalon.) Nem, t. ház! Én azon hitben vagyok, hogy ha bármennyire barátja volnék is az állami úgynevezett jó önkormányzatnak, mely csak kinevezett tisztviselők által érethetnék el, ezen szomorú időben, mondom, nem azon hatalmi factorokkal szemben, a kiket a törvény elismer, hanem azokkal szemben, kik maguknak jogokat vindicalnak vagy jogok birtokában lenni hiszik magukat, azon hatalmi sphaerákkal szemben szerintem azon eszközökhöz nyúlni még azon esetben sem volna szabad a jelen körülmények és jelen viszonyok közt, lia azon meggyőződés vezetne, a mi vezeti a túloldalon a túloldali t. képviselő urakat, (Ugy van! a jobboldalon.) T. ház! Igen szépeu, jól és helyesen mondotta Mocsáry t. képviselő ur, hogy daczára annak, hogy a megyéket aristocraticus intézménynek tartják, azok termeibe mindig befér az az ép. erős democratia, befért még akkor is, mikor a megyék és az azokban szereplő egyének kiváltságos jogokkal birtak. Igenis befér a centralisticus államba is a democratia, de azon democratia fér be rendszerint, mely díj- és rangosztályokba szereti osztatni magát. Én, t. ház, azt hiszem, hogy ha egy ország fejlődésének meg van egy rendszere és meg van úgyszólván egy történelme, hogy ha egy országnak, nemzetnek, a mely ezer év óta él itt, gyökerei általjárták ugy a törvényeknek, mint a haza földjének minden részét, azon országnak kétszer meg kell gondolni, hogy egyjintézményt, a melyhez egykor minden magyar hazafinak, minden hazafinak, minden reménye hozzá volt kötve, szükség nélkül kidobja. Hallottam ugyan -feldicsérni itt a házban nem, hanem egy szólásforma, hogy jó volna egy magyar absolutismus, itt a házban csak odáig megyünk, hogy jó volna egy magyar centralisatio. Én azt tartom a magyar absolutismusról, a mit a magyar centralisatióról, tudniillik mindkettő ugyanegy. A magyar absolutismus és a magyar centralisatio lenne az út arra, hogy legközelebb érje Magyarország sírját. Hogy ha a magyar államhatalomnak a maga jogai és jogkörei megvannak, azon esetben még azon — mondjuk nemzetiségi törekvések —- melyek egyes törvényhatóságokban mutatkoznak, veszélyes jelleggel egyáltalában nem birnak ; ott magukban forrják ki magukat és mikorra ide átszűrődve felérnek, akkor bizonyára veszélyessé már nem válnak. De egy oly centralisatio, a mely minden hatalmat úgyszólván ide a központba concentrálna, egy olyan centralisatio a közélet iránti érdeklődést, a szabad működést ölné meg a nemzetben. Nekem arról, hogy az államhatalom adott volna egy nemzetnek magának erőt, tudomásom nincs, de arról van tudomásom, hogy egy öntudatos, erős nemzet adott a hatalomnak erőt és az állam adott és ad hatalmat és erőt a kormánynak. Még csak egy kérdésről vagyok bátor említést tenni (Halljuk!) s ez az annyiszor felemlített főispáni hatalom kiterjesztése. (Halljuk!) T. ház! Egy nagyon sajátságos jelenség észlelhető nálunk. Ha valaki figyelemmel kiséri, mert nem fiatal emberek a főispánok, de ha fiatalok is, megszoktak halni, ha — mondom — figyelemmel kiséri valaki a meghalt, vagy elbocsátott főispánokról szóló epithetonokat, akkor meggyőződik, hogy nem volt és nincs állam és ország, a melynek annyi nagy halottja volna. Hát én bámulom, hogy ezen sok nagy halottat, hogy ha az élők között egyetlen alkalmas ember sincs, honnan lehet összekeresni. Nem ugy szokták nálunk a meghalt főispánokat sajnálni, mint a hogy másokat szoktak sajnálni, nem csak azt szokták mondani, hogy derék jó ember volt, hanem mint előrelátó államférfiút, mint kitűnő tisztviselőt, mint a legkiválóbb főispánok egyikét, a ki valaha Magyarországon volt. És ezt pártkülönbség nélkül beismerik. Rendesen igy van az elbocsátott főispánokkal is. Hát ez mégis furcsa egy ország, t. ház, a hol törpék járnak az óriások sirjai fölött. (Derültség jobbfelől.) És azon nagy főispáni hatalom ellen (Zaj. Halljuk!) garantiákat keresnek. Hát lehet, hiszen a belügyminister ur maga fölemlítette, hogy a közigazgatási bíróság iránt javaslat fog beterjesztetni; hanem én azt hiszem, hogy sem a belügyminister ur, sem senki akkora garantiát nyújtani nem fog semmiféle casuisticus törvényben, mint a mekkorát az élet nyújt. (Ugy van! jobbfelől.) Azzal a hetvennyolczvan főispánnal szemközt, a ki a maga megyéjében kell hogy éljen, kinek a maga tisztviselőivel együtt kell élnie, kinek le kell számolnia