Képviselőházi napló, 1884. VIII. kötet • 1886. január 18–február 5.

Ülésnapok - 1884-172

gf>4, J72 «rsiíág«s üK's .lannár 29. I8S6 ÍÍ honvédség létszáma nem elég nagy, hogy a megkívántató számú legénységet átadhatná s ha a t. képviselő ur ezt nekem el nem hiszi, kérdezze meg a honvédelmi ministert s meg vagyok győződve, hogy ez állításomat igazolni fogja. Ez lévén a helyzet, teljes lehetetlenségnek tartom azt, hogy az intézményben most változás történjék. A képviselő urnak azon gyanítása, hogy a közös hadseregbeliek azért vannak ott, mert azt egy felsőbb hatalom kívánja s óhajtja és így a képviselő urnak azon feltevése, mintha ebben valami bizalmatlanság rejlenek — merem állítani — egészen alaptalan. Sőt ellenkezőleg épen a közös hadügyministerinm részérő! indíttatott meg e tekintetben a tárgyalás, a melyre előbb hivatkoztam. Ok maguk óhajtották, hogy a közös hadsereg létszámából ne vonassák el ezen intézmény számára oly nagy személyzet, mert ők is megérzik a hiányt és ők maguk óhajtották, hogy a honvédségre ruháztassák át a méneseknél a katonai szolgálat. (Halljuk! Halljuk! jobbfelöl.) Minthog-v azonban ez tényleg lehetetlen volt, még pedig — a mint említettem — épen a személyzet hiánya miatt, ennek folytán a tárgyalások félbeszakadtak és a mi saját óhajtásunkra maradtak a ménes-intézetekben a közös hadseregbeli tisztek és legénység, a kiknek vezetőiről különben a t. képviselő ur is elismeri, hogy érdemekben gazdagok, valamint elismerte azt is, hogy minden törekvésük oda irányul, hogy lehetőleg magyar születésűek legyenek ott alkalmazva, a mint hogy csakugyan a nagyobb rész magyar születésű is. (Helyeslés jobbfelől.) Ezeket voltam bátor válaszul a képviselő ur által felhozottakra előadni. (Helyeslés jobbfelől.) Lits Gyula: Félreértett szavaim helyreigazítása végett kérek szót. Elég szerencsétlen voltam, hogy a t. minister ur engem meglehetősen félreértett. Én alternatívát állítottam fel, azt mondtam, hogy ha lehetséges vagy honvédségi tisztek és legénység alkalmaztassák a ménes intézetekben; vagy ha ez nem lehetséges, én a lefolyt 18 évet elegendő hosszú időnek tartom arra, hogy a magyar kormány nem civil egyéneket alkalmazott volna, hanem katonai erőket képezett volna ki és helyezett volna oda, (Uay van! a szélső baloldalon^) Ha egyik mód sem lehetséges, ajánlok egy harmadik módot. Méltóztassék ugyanis a közös hadügyministerrel egyetértőleg odahatni, hogy a ménesintézeteknél alkalmazott katonai erők személyileg és functiójuk tekintetében egyenesen a magyar kormány alá legyenek rendelve. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Herman Ottó: T. ház! Nemcsak én, hanem biztosan tudom, hogy t. képviselőtársaim közül számosan mások is mindig abban a meggyőződésben éltek, hogy a földmívelés , ipar- és kereskedelmi minisíerium költségvetésének általános tárgyalása minden esetre az elmúlt országos ipar-kiállítás hatása alatt fog megindulni és ezt a hatást éreztetni fogja. Mindenekelőtt constatalom, hogy tekintve ugy az általános tárgyalást, mint a mostani részletes tárgyalást, a magyar országos kiállítás hullámai mindeddig érezhetők nem voltak. Letűntek a napok, midőn azoknak, a kik ama csillogó vállalattól félrevonulva távolról nézték a mozgalmakat, az a benyomásuk volt, hogy pillanatig az egész magyar nemzet, főkép gróf Széchényi Pál, gróf Zichy Jenő, Matlekovits Sándor és Schnierer Gyula urakból áll. Letűntek azok a napok, a midőn egy óriásilag űzött hirdetési áradat, a sajtónak felszólamlásai azt a képet állították a figyelő elé, hogy itt az egész világnak fraternisalása van, felhangzottak a „Sokol" hangjai, Bécs magistratusa lerándult, a Concordia egylet lerándult, általános testvériség volt. Nekem, megvallom, t. ház, az az érzetem volt, hogy volt már a magyarok történetében és nem is valami nagyon régen, egy időszak, mikor a fraternisalás hasonló módon folyt s a mikor ugyan azok a reactionarius mozgalmak, a melyeknek előszelét már most érezzük, teljes erővel kitörtek és a fraternisalásból véres küzdelem fejlődött s midőn a külföldről bejövő fraternisalókból váltak a magyar nemzet elnyomói. Én, t. ház, soha egy perczig sem kétkedtem az iránt, hogy az országos ipar kiállítás tendentiá ja mi. Az országos kiállítás egyedüli tendentiája az volt — s elismerem, hogy ezt el is érte — hogy elterelje Magyarország iparos s kereskedelmi osztályát a most küszöbön levő gazdasági kiegyezés kérdésétől; hogy mutasson egy képet, mely rendkívül fényes, mely külső csillogással nagy hatást képes előidézni. De ha a hatás felszínéről a valóságos állapotokra tekint az ember, lényegesen más képet nyer. Fentartom magamnak azt, hogy akkor, mikor az országos kiállítás egyik nagy resultatuma, tudniillik annak nagy deficitje tárgyaltatik, végleges nyilatkozatot mondjak a vállalat felett. Most csak azt jegyzem meg, hogy sikerült a kormánynak egy kiállítással a melynek dereka voltaképen magyar királyi kormány kiállítás volt, oly kiállítással, melynek másodsorban tényezői voltak az állammal szerves összefüggésben álló vállalatok, továbbá azok, a melyekarra a titulusra vagy az állammal való szoros összefüggésre igényt tartottak, vagy azt elnyerni törekedtek. Ezen három factor dominált és ezzel eléretett az, hogy mai napon sem az országos nemzeti ipar terén — a mennyi tudniillik van — sem a valóságos magyar kereskedelem terén abban a pillanatban, midőn az új gazdasági kiegyezés következik, határozott mozgalom nem tapasztalható. Én beérem azzal,