Képviselőházi napló, 1884. V. kötet • 1885. február 27–április 21.

Ülésnapok - 1884-94

jg{) 94. országos tilé* márcKias IS. 1885. engedve, hogy azon elveket, melyek engem e szakasz elfogadásánál vezérelnek, röviden felemlítsem. T. ház! Az idők jelének tartom, hogy e házban minden jelentékenyebb törvényhozási alkotásnál általános politikai elvek fejtegetésével találkozunk és a szabadelvfíség definitiójától kezdve annak nnaneirozásáig igen érdekes theoriákat hallottunk, bár sokszor azon következtetéssel, hogy nem ezen párt az, a mely tulajdonképen szabadelvű s e ház más pártjának ezen elnevezéshez jogosabb igénye volna. (Mozgás a haloldalon. Halljuk! Halljuk!) És ez épen olyankor történik, midőn több részről oly nyilatkozatokkal és eléggé nem leplezett törekvésekkel találkozunk melyek ez igény jogosultságát az illetőknél kétségbe vonhatnák. De a szabadelvüséget mindaddig nem féltem, mig ahhoz pártkülönbség nélkül, mint panaceahoz fordulnak, (Helyeslés jobbfelől) akár egy intézmény megszavazásáról, akár meg nem szavazásáról van szó; mert mindaddig, mig a törvényhozás az alkotások vitatásában a szabadelvííség ismérveit alkalmazza, legyenek bár az egyéni nézetek a felfogás egyediségéből folyóíag bármennyire különbözők: sem felülről, sem alólról jövő reactiótól tartanunk nem kell. (Tetssésnyilathozatők jobbfelől.) Azt vélem t. ház, hogy nemcsak szerény nézetem szerint, de általában Önkormányzattal biró nemzet politikai érettségére nézve két fő prognosticon vagyon : minél tágasb és nagyobb a nép befolyása a törvényhozás és kormányzati fsctorok alakulására és minél kisebb és kevesebb az akadály, mely az egyéni tehetségek érvényesülésének útjában áll. Nem kívánok t. ház, az elméleti fejtegetések zónáján révedezni és csakis rövid pár szóval vonom le e tétel utóbbi részéből kevetkeztetéseimet. (Ralijuk!) A szabadelvííség fokozatosan és bizonyos szükségszerű egymásutánban rontotta le azon akadályokat, mik az egyéni tehetségek érvényesülésének útjában állottak. A jobbágyság felszabadítása, a hivatalviselésre való általános képesítés s a vallásegyenlőség behozatala és egy félszázadon át az intézmények egész lánczolata ezen czél elérésére irányul. Ezen szakasz — szerény nézetem szerint — lerontja azon nem képzeleti, hanem rövid parlamenti életünkben is gyakrabban nyilvánult akadályt, melyet az egyébként hivatott, de vagyon hiányából családját keresményével fentartó egyén lát maga előtt felemelkedni akkor, midőn őt a körülmények alakulása; s a törvényhozás többségének és koronának bizalma a közügy kizárólagos szolgálatára, a parlamentaris ország legkiválóbb állására felhívja. Igenis t. ház, én a ministeri 'és államtitkári állást dignitásnak, méltóságnak tartom, ha azt méltó emberek foglalják el, annak daczára is, ha az út, mely ez állásra vezet, a hivatott tehetségeknek vagyoni tekintet nélkül nyitva áll. És e felfogásom nyilvánításánál a túloldalról hangoztatott cinismus vádjától nem félek. Mert nem az a cinismus, ha a tehetségek útjából a korlátokat elhárítjuk, de ha az el nem hárítható tisztesség! korlátokat figyelmen kivül hagyjuk. De lássuk a kérdést gyakorlati oldaláról. Én valamint a gazdagságot önmagában semminemű érdemnek nem tartom, ép ugy a független existentiát biztosító vagyon hiányából senki részére előjogot vindicálni nem kívánok — és épen ezért a szóban lévő kérdés gyakorlati része az, a mi előttem kényes természetűnek és óvatosan megoldandónak látszik. A minimalis összeg megállapításánál Angliának, a gazdag anyagi forrásokkal rendelkező államnak példájára való hivatkozást nem tartanám viszonyainkra alkalmazhatónak. Mert azt hiszem, hogy mi nem a teljesített vagy teljesítendő szolgálatokat kívánjuk a lelépés után is honorálni: de az illetőt családja részére egy a középosztály életviszonyainak megfelelő járadékot biztosítani. (Helyeslés jobbfelöl.} E tekintetből a 4 és illetőleg a 2 ezer forintot sem túlmagasnak, sem pedig aránytalan semmiségnek nem tartom. Ez összeg, mig egyrészt elég kevés arra, hogy a közszolgálat iránti nemes ambitio rugójául ne tekintessék és így annak elfogadása a társadalmi és történelmi elismerést ki ne zárja; de másrészt elégséges arra, hogy a hazának szolgálatában állott férfiút megmentse azon, az élők által soha meg nem irigyelt dicsőségtől, hogy megkésett elismerésből államköltségen temettessék el. En nem tehetek róla — ugy vagyok meggyőződve, de a történelem is e felfogás mellett tesz bizonyságot — hogy valamint a természet a tehetségek adományozásában nem tesz különbséget a koronás bölcső és darócz pólyák között: ugy minden erény s így a hazafias erények is sem állás, sem foglalkozás, sem vagyonhoz kötve nincsenek. Látunk önző nagyokat és önzetlen kis embereket és viszont; és sem a természet törvényeiből, sem bármiféle jogszabályból nem következik, hogy az önzetlen ember, ha szegény volt — nyomorban is haljon meg. Sok gazdag Önzőt láttunk szegényen meghalni, de láttunk némely önzetlen szegényt, ha nem is gazdagon, de tűrhetően biztosítani saját és családja részére az aggkor kiérdemelt nyugalmát a nélkül, hogy ez által a társadalmi vagy történelmi elismerésre való jogát feladva, azt a megélhetés kényszerének odadobni kellett volna. Csak attól legyen ez megtagadva, kire leg-