Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-69

90 69. országot ülés február 11. 1885. Mert mit ad fel e kormány, mivel ma rendelkezik, hogy az életfogytiglani kinevezésre való jogot megszerezze? Feladja a főispánokat, a kiknek eddig nemcsak kinevezése, delemondása felett is rendelkezik és nyer helyettük kinevezetteket, a kiknek lemondása iránt — a természet rendjén kivül — hova pedig a kormány keze sem ér el, semmi hatalmi erőt nem gyakorolhat; szóval ép azon tényezőt boesátja ki hatalmi köréből, melyet, ha kellő hajlékonyságáról meg nem győződött, eddig vétlenül jogában állott feltétlenül ugy alakítani, hogy általa hatalmi erejét a főrendiházban érvényesíthette. Miután én ennélfogva az élethossziglani kinevezés rendszere által sem a parlamentarismns elveit felforgatva, sem a kormányhatalomnak az eddiginél nagyobb öregbítését eszközölve nem látom és e mellett lehetőnek tartom, hogy a felsőházban az egyéni kitűnőségek is elfoglalják az őket joggal megillető helyet és mindezek után a mi szintén lényeges dolog, az élethossziglani kinevezés bizonyos állandósítását biztosítja az elveknek, melyeket a társadalom megérlelt: a javaslatban foglalt kinevezésnek bármi alakban combinált választási eljárás felett elsőséget adok, (Élénk helyeslés a jobboldalon) nem ugyan az alapelveket, hanem a részleteket illetőleg. Hanem kettő az, amire nézve a törvényjavaslatból kifolyólag aggályaim vannak. (Halljuk! Halljuk!) Egyik, a miért hogy benn vagyon, másik, a miért nincs benn e javaslatban. Egyik, a mi a törvényjavaslat rendelkezéseiből nyilvánvaló, hogy tudniillik a főrendek egyik része, mely eddig a született törvényhozókkal azonos jogokat gyakorolt s gyakorol máig — jóllehet erre indokot nem szolgáltatott — ha e javaslat törvényerőre emeltetik, e jogát elveszti. Értem a katholikns vallású főpapokat. (Mozgás a szélső baloldalon. Halljuk ! a jobboldalon.) T. ház! A magyar közjog ugyanis, de jure fenntartotta azon régi katholikus püspökségeket is, melyek legkivált török invasio következtében megszűntek. Azok, kik az elvesztett egyházmegyék püspökeivé a ministerium ajánlatára a király által kineveztetnek, ugyanoly jogalapon tagjai a főrendiháznak, mint a többi megyés püspökök. Közjogilag köztük tehát semmi különbség nincs. A vagyoni különbséget pedig eléggé paralysálja, hogy ezek a czímzetes néven jelölt püspökök — azon viszonyuknál fogva, melyben az illető káptalanokkal vannak, vagyoni képviselet tekintetéből is eléggé figyelemre méltó helyet foglalnak el. A traditionalis jog tehát, melyet a főrendiház minden családja iránt érintetlenül hagyunk, a czímzetes püspökök fentartása mellett szól; de a szabadelvüség, melyet a vallásegyenlőségbőí kifolyólag alkalmazunk a többi vallásfelekezetek előbbkelőire, nem igényli tőlünk, hogy az adott jogokat ok nélkül elvonjuk. (Ugy van! a baloldal egyes padjairól.) Hisz tán a szabadelvüség fogalmával inkább a jogok kiterjesztése, mint azok megszorítása egyezik meg; főleg akkor, midőn, mint előbb kifejteni szerencsém volt, ezen jogot a jövendőre nem mint privilégiumot, hanem mint kötelmekkel járót tekintjük. Avagy azok, kiktől e jog megvonatni szándékoltatik, nem állanak azon tudományos és társadalmi magaslaton, melyre az új elemek, kik a felsőház tagjaiul besoroztatnak, felavattatnak'? Példákat nem idézek. Mert az ephemer egyéni érték önmagában kevés súlylyal kell hogy bírjon az intézmények szervezésénél. De ugyanakkor, midőn a nemzet kisebb részét képviselő egyéb vallásfelekezetnek azon helyet, mely eddig csak egyiknek kizárólagos joga vala, elfoglalják és ezt a toleráns többség rendjében levőnek, sőt az általa eddig elfogadott elvek folyományának találja: legalább is czélszerütlennek találom azon áldozathozatalt, mely az illetőktők de azok részéről is, kik őket a felsőház jogosult factorainak ismerik, megkívántatik akkor, midőn tőlük az ő helyüket kérik, ha nem is kevésbé jogosultak, de mások számára; főleg, miután a hitfelekezet a képviseltetés mérvére igényeiben kielégítve nincs. Mert ha már a vallásfelekezeteket, mint külön-külön és egyenként megítélendő társadalmi tényezőket a felsőházban érvényre juttatjuk, a mi ma nálunk ép oly időszerű, mint opportunus : gondoskodni kell azok nemcsak egymásközti egyensúlyának biztonságáról avagy legalább valószínűségéről, de arról is, hogy mig az egyiket a részvételi jog kellőkép kielégítse, addig a másikban az ilynemíí leszorítással feltámadható elégedetlenség érzete föl ne keltessék. A másik aggályom vonatkozik arra, a mi e javaslatban semmikép nem foglaltatik. Hogy t. i. a már kifejtett módon egybealkotandó felsőházban hely nem biztosíttatik azoknak, kiket, ha a közélet malomkövét képező pártalakulások összeőröltek is, onnét joggal ki nem szoríthatók. A politikust, kinek irányeszméit a nép továbbra magáénak el nem ismeri, le kell szorítani a bársonyszékekről, a népnek joga van megakadályozni, hogy azon elvek képviselői a parlamentben helyet foglalhassanak: de a tehetséget, mely a köznek való szolgálatba élesült. a tapasztalatot, mely a politikai küzdtéren öregbedett. meg kell becsülnie a társadalomnak. Ezért a ministemek, ki huzamosb ideig — teszem három éven át — vezette bármely kormányzati ág ügyeit, felsőházi tagsági jogot minden eshetőség ellen biztosítani e törvény által kívánnám, annál inkább, mert a minístertanács addig, mig tagjai a kormányon ülnek, tagjait dis-