Képviselőházi napló, 1884. III. kötet • 1885. január 15–február 4.
Ülésnapok - 1884-61
3^ 61 országos ülés ,'a már 30. 1S85, günknek. Elismerem, hogy a Ludovica-akadémia áll azon a színvonalon, hogy az ott kiképzett növendékek ugy szakszerűség, mint használhatóság tekintetében is kellő eontingenst szolgáltatnak a csapattisztek kiegészítésére. S ezt illetőleg elismerő dicsérettel kell adóznom az igen t. honvédelmi minister ur buzgó tevékenységének, mint a ki mélyreható szakképzettségének köszönhető, hogy ezen egyetlen katonai intézetünk jelenlegi magas niveauján áll. De miután honvédségünknek nemcsak jó tisztekre, de jó vezérekre is szüksége van, egy törzstiszteket képző felsőbb katonai iskolának a bécsi „Kriegsschule* mintájára leendő felállítását szintén egyik mulhatlan szükségnek tartom. (Helyeslés a szélső balon.) Azon feltevésnek és lappangó hireknek pedig, mintha a honvédség szellemén a germanisálás árnyalata vonult volna már keresztül, én tapasztalataim és ismeretségeim alapján feltétlen hitelt adni nem akarok. Sokkal több hazafiságot tételezek fel ugyanis honvédtisztjeinkben, semhogy kétségbe vonnám, miszerint ne tudnák ők maguk is, hogy rendeltetésük nemcsak hazafias, de culturalis missiónak a betöltése is. Culturalis pedig annyiban.a mennyiben ha valamely intézmény, ugy épen a honvédség van leginkább hivatva a magyarosodás terjesztésére. Tudni fogják továbbá azt, hogy ők mindenekelőtt is hazafiak és honpolgárok és hogy a polgári koszorú elnyerése nem csekélyebb érdem a harczi babérok aratásánál. (Helyeslés a szélső baloldalon.) És ha volna mégis némi valóság az említett hírekben, ugy nemcsak mi, de az egész nemzet is apellálva az igen t. honvédelmi minister ur hazafiságára, kitűnő tehetségeire és rendíthetlen erélyességére, méltán megvárja tőle, hogy azon hírekkel szemben a legtisztább magyar szellemet plántálja be általánossá s egyedül uralkodóvá az összes honvédségben. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Végül pedig az igen t. háznak irántam tanúsított becses figyelmeért hálás köszönetemet fejezvén ki, van szerencsém egyszersmind kijelenteni, hogy én a honvédelmi ministerium költségvetését, miután maga az intézmény is hiányos s több kívánni valót enged még meg s így a költségvetés sem elégít ki minden tekintetben, elfogadhatónak már csak álláspontomnál fogva sem tartom. (Hosszantartó élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ivánka Imre: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Európában békét hirdet a világ. A trónbeszédekben köröskörül a barátság és kölcsönös kiengesztelődés biztosítása hangzott el; a földteke leghatalmasabb katonai államával véd- és daezszövetségben állunk s a monarchia, de különösen Magyarország hadereje a fejlődés oly fokára jutott, a milyenen eddig még soha sem állott. Most van tehát annak ideje, hogy nemzeti létünket hosszú időre biztosítsuk védrendszerünk további fejlesztésének útján, ugy hogy képesítve ; legyünk nemzeti erőnk összes hatályával visszautasítani a megtámadót. Egy nemzetnek — mondhatom népfajnak sincsen erre nagyobb szüksége, mint a magyarnak — két oknál fogva. Ha a nyugati népek, ha az orosz bármi vereséget szenvednek, ha bármi nehéz terhet rak vállukra a győztes, azért sem állami, sem nemzeti létük kérdés alá nem jut. Bármi dúló háborút viselnek Európa nyugati népei egymás közt, bármi változók legyenek a harcz eseményei, a leggyőzőtt nemzet szellemi és anyagi alkotásai enyészetnek, elpusztulásnak nincsenek kitéve; ott invasiók és polgárháborúk a tudomány, művészet és építészet kincseit nem rontják le s az utolsó 300 év alatt csak is Magdeburg kifosztása és a heidelbergi vár leégetése jelzik a győztes hadsereg vezére által elrendelt van dal eljárást. Nem igy minálunk! Az ország északnyugati részéi Kassától Selmecznek, Nyitrának Körmendig kivéve, csak elvétve találunk épületet, a mely 300 évvel ezelőtt emeltetett volna; tűzzel, vassal lett pusztítva minden ; a gyermekek elrabol többi lakosság nagyrésze lekonczolva. Irtó háborúk dúltak Magyarországon nem 300, nem 200, de nem is száz év előtt, hanem egyes vidékén e szabad második harmadában; szomszédságunkban pedig a legközelebbi évtizedben látjuk a hadviselés ezen borzasztó formáit; s a vak szenvedély az ország területén Kolozsvárott Hora-Kloskát, Zágrábban az 1848-ik sáskajárást hirdeti és Prágában a Hurbanisták támogatását emlegetik; itt-ott orosz szövevények jelentkeznek; sőt Nagy-Szebenben is elfelejtették, mi mérséklettel jár el a győztes magyar még akkor is, ha leróni valója elég van. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Véletlen-e, avagy az egy irányban működő észjárásnak, az emberi koponya alakzatát befolyásoló természetes hatása, hogy az említett mozgalmak szálai különböző hitfelekezettí lelkészek kezeiben folynak össze ? Nem-e sajátságos tünemény, hogy Magyarországon országos vagy hitközségi benefieiumok élvezetében álló egyének azok, a kik nyilt ellentétbe helyezik magukat a nemzet érdekével és ők panaszkodnak elnyomatásról ? De hagyján! Hogy polgárosodásunk védelmére készek legyünk; hogy a béke fentartására velünk szövetkezett nagy német nemzetnek méltó fegyvertársai legyünk; hogy saját monarchiánkban nem csatlósok, hanem a legharcziasabb népet megillető előharezosok legyünk, használjuk fel az adott béke idejét; mert századok óta nem volt erre kedvezőbb alkalma a magyarnak, mint most. A nemzetnek monarchicus érzelmei világosan állanak mindenki előtt. Királyunk bizik bennünk, érez velünk és megérti aspiratióinkat.
