Képviselőházi napló, 1884. III. kötet • 1885. január 15–február 4.
Ülésnapok - 1884-53
126 53. orsiígos ülte január 21. 1885. miszerint az 1869-iki és 1873 iki törvényhozás egyhangúlag fogadta el a vallásszabadság és a kötelező polgári házasság elvét, jónak látta a t. minister ur azt mondani, hogy valamint más kérdésekben csalatkoztunk a múltban, ugy csalatkoztunk volna ebben is. ha a vallásszabadság törvény erejére emeltetik. Hát ugyan miért szülne a vallásszabadság csak épen nálunk oly szomorú következményeket, holott az mindenütt a hol be van hozva, a hit őszinteségét — mert kényszer nem járul hozzá — a hitbuzgóságát és az áldozatkészséget teremti meg és tartja ébren. Áttérve a baptistákra a t. minister ur azt állítja, hogy űzök azért nem pártolhatok, mert zavargásokat idéznek elő mindenütt, a hol megjelennek és hogy nincsenek kellőkép szervezve, ugy hogy az elismertetést nem követelhetik. Ezen vád t. minister ur tökéletes más; annak, meíylyel a mesében a farkas a bárányt illeti. Az az egynéhány száz baptista, a ki még nincs is elismerve, a kinek tehát úgyszólván még létjogosultsága sincs, az merne zavargásokat idézni elő ? Ok isteni tiszteletüket itt Pesten egy engedélyezett imaházban, vidéken egyes hitfeleknél, de mindenütt előre tett bejelentés után tartják, ott a szentírást olvassák és magyarázzák; Pesten az imaházban, vidéken folyókban, tavakban keresztelnek, ügynökeik pedig ugyanazon szentírást árulgatják, mely a többi keresztényeknek is szent könyve. Nem ők idézik elő a zavargásokat, hanem azok, kik őket törvényes jogaikban és ájtatos cselekvényeikben háborgatják. (Ugy van! a szélső balon.) Azt kérdezi a minister ur, mit mondanék ahhoz, ha egy dominikánus vagy franciskánus egy protestáns községben akarna prosclytákat csinálni. Hozzáteszi, hogy ha megvernék, azt valóban talán meg is érdemelné. Hát én t. minister ur, ha akár dominikánus akár franciskánus egy protestáns községben megjelen, hogy ott a katholikus vallást hirdesse, ha akkép járna el, mikép a baptisták, azt mondanám, hogy jogával él és ha e miatt bántalmaznák, csak ugy kárhoztatnám az üldözőket, mint kárhoztatom azokat, kik a baptista tanok hirdetőit üldözik, valamint nem helyeselném pl. ha egy tisztán ellenzéki kerületben valamely kormánypárti jelöltet bán talmaznán ak. Ha a t. minister ur az ily proselyta-csinálást tilosnak tartja, ha az ily emberek ellenében jogosultnak tartja a tettleges bántalmazást: akkor hogy következetes legyen, nem kárhoztathatja azokat, a kik ezelőtt majdnem 2000 évvel az apostolokat üldözték, kövekkel dobálták és agyonütötték. És nem kárhoztathatja azokat, a kik a hitújítás idejében a protestáns vallás hirdetőit bántalmazták. Egyébiránt — igy végezte tavalyi beszédét — ő kész minden új felekezetet elismerni, a melynek hitágazatai az állam érdekeivel összhangzásban vannak vagy legalább azzal nem ellenkeznek, de a baptistákat nem pártolhatja, mivel azok nem állnak azon a niveaun s nekik nincs egyházi szervezetük. Magam is elismerem t. képviselőház, hogy sokkal czélszerübb, ha a hitoktatók alapos ismeretekkel birnak, felsőbb műveltséggel dicsekesznek, de a fődolog szerintem mégis a hitbuzgóság és a példás élet, a mely többet ér a legnagyobb tudománynál, melyet tiszta erkölcsi mag;aviselet és példás élet nem támogat. Avagy az apostolok melyik semináriumban vagy egyetemen végezték a theologiát, ők, a kiknek mesterük azt mondotta: „menjetek és tanítsatok minden népeket." Ha a t. minister ur igy gondolkodik, akkor ha azon időben él és a római birodalomnak főtisztviselője lett volna, nem ismerte volna el az eredeti kereszténységet sem, mert annak sem voltak sem graduált papjai, sem akár püspöki, akár presbyterialis szervezete, egységes egyházi kormányzata és hogy következetes legyen, akkor mindazon bántalmazásokat, melyeknek az első keresztények ki voltak téve, jóvá kellett volna hagynia. Ide vezet az elfogultság, melyben a t. minister ur szenved. (Derültség.) S valamint a szabadság szelleme, a reactio mételye is ragadós levén, a vallási türelmetlenség már nem csak a baptisták, hanem egy törvényesen bevett felekezet ellenében is jelentkezett, eddig szerencsére, csak egy helyen. Hódmezővásárhelyen néhány év óta létesik egy kis unitárius község, mely mindössze száz g egynéhány főből áll. E szegény emberek nem levén képesek, hogy a maguk erejéből templomot építsenek, a községi iskolaszékhez fordultak a végből, engedné át számukra az iskolának egyik termét vasárnaponként, mikor az üres, még pedig csak minden negyedik vasárnap. Az iskolaszék teljesítette e kívánságot. Midőn azonban minden vasárnapra kívánták az iskola termét maguknak átengedtetni, az iskolaszék őket a városi közgyűléshez, mint az iskola tulajdonosához utasította. Itt azután oly vihar támadt a szegény unitáriusok feje felett, különösen pedig két protestáns pap oly kifakadásokkal élt ellenük, a minőket csak egy veszedelmes secta, nem pedig egy testvéri felekezet ellen szabad használni. Azzal vádolták őket, hogy ámítók, fondoikodók, csábítók, hogy felzavarják a városban létező egyházi békét. Más volna — mondák — ha idegen városból telepedtek volna oda, de ők a protestánsok kebeléből keltek ki, azért őket súlyos vád terheli. Az unitáriusok tagadták ezt a vádat; azt állítván, hogy , őket lelki meggyőződésük vezette, hogy nem csáj bitotta senki, hogy csak lelkiismeretüknek kivánI tak eleget tenni, mikor az unitárius hitvallást \ elfogadták. De a vád, de az üldözés nem szűnt i meg. Hát ugyan kérdem, kikből alakult az első I keresztény egyház a római birodalomban? Vájjon
