Képviselőházi napló, 1884. II. kötet • 1884. deczember 4–1885. január 14.

Ülésnapok - 1884-45

PfJ4 45- orsiágos ülés január 12. 1885. egy hithizományilag biztosított tulajdonává tenné. Talajt adna az indolentiának, nem nyújtana biztosítékot, hogy a föld oly intensiv módon míveltessék, mely beható gazdálkodás a mai versenyben szükségesnek mutatkozik, a nélkül, hogy a földnek, ezen legdrágább kincsünknek erejét kimerítené. A korban uralkodó individualismussal, a menynyiben az jogosult, számolnunk kell, értemez alatt minden egyénnek a függetlenség után való törek vesét, azon hajlamot, hogy életpályáját szabadon választhassa. Bár alig lesz e házban valaki, a ki ugy kívánná, mint én, hogy pl. a földmíves és iparom szeresse hivatását, büszke legyen rá: mindazáltal egyengetni akarom az utat a haza legszegényebb fiának is, hogy a legmagasabb polezra törekedjék, ha arra kellő képességgel bir. A földbirtoknak mintegy hitbizománynyá tétele tehát túlmenne a ezélon, oly rideg nemét eredményezné az ingatlanságnak, mely nincs összhangban a kornak többi factóraival. Ezen stabilitása a földnek, valamint öröklési szabályok, melyek pl. kedveznének az elsőszülöttnek, viszont az egyének szabadságának legalább útjában állanak, nem tekintve azt, hogy az ily öröklési rend ellenkezik nemzetünk geniusával. T. képviselőház! En voltam, ugy látszik, az első, ki a t. házban a birtokminimumot, új földtehermentesítést s több efféle intézkedéseket legelőbb szóba hoztam és pedig részben mint átmeneti intézkedéseket, részben azért, mert kötelességemnek tartottam, ezen akkoriban elég sajnos, a ház előtt meglehetősen idegen kérdésre nézve felsorolni azon fontosabb és kiválóbb indítványokat, melyek e tekintetben tétettek. Tettem ezt oly módon, mely szerint arra fektettem a fősúlyt, hogy a fekvő földbirtoknak különböző jellegét meg kell óvnunk, kimutatván, hogy a földbirtokra vonatkozó mostani szabályaink nem felelnek meg az egyenlőségnek, hogy a földnek mívelőjét a tőkepénzes robotosává teszik; hangsúlyoztam jelenlegi viszonyunknak nem nemzeti jellegét, ismételve kiemelvén azt, hogy csakis legjobbjainknak pártnélküli, vállvetett működése fogja ezen kérdést megoldani. (Mozgás.) Nagy tévedés lenne azonban — és épen ezt kötelességemnek tartom hangsúlyozni, ha azt hinnők, hogy egyes intézkedés, legyen az akár birtokminimum, akár öröklési rendszer megváltoztatása, akár egy új földtehermentesítés — egyoldalú alkalmazása, képes lenne az agrárkérdést megoldani, ismételve hangsúlyozom, hogy ezt csak az állam és társadalom összes factorainak számbevételével lehetne tenni. Mind ezekből azonban nem következik, hogy teljesen meg kell tagadnunk a fekvő földbirtoknak jogi és természetes jellegét. Nem következik, hogy a fekvő földbirtokkal ugy bánjunk, mintha váltó vagy börzepapir volna. Mind ezekből nem következik, hogy lehet mondani, évezredes agrartörvényhozásunk üdvös és örökbecsű intézményeit teljesen ignoráljuk, ugy tekintsük, mintha nem léteznének. Alig szükséges hangsúlyoznom, hogy az agrar-törvényhozásnak feudális alakja — mellesleg mondva, egy lényegében szintén nem magyar, a vegyes királyok idegen befolyása által behozott intézmény — teljesen túlhaladt álláspontot képez. Tagadhatatlan az is, hogy régi agrár-törvényhozásunk számos intézményei, mint pl. a birtokeladást, cserét „gátló" vagy „megszorító" törvényei, a régi magyar „ zálog * többé nem valósithatók. De ép oly kétségtelen, hogy a régi agrártörvénynek vannak oly intézkedései, melyek nem csak jogosultak, de melyeket nézetem szerint örök becsűnek lehet nevezni. (Helyeslés a bal és szélsőbal különböző padjain.) Ezen alapelveket a következőben lennék bátor összefoglalni: Először, hogy a fekvő birtoknak természetes és jogi jellege különbözik az ingó tárgy vagy egy kötelező vagy váltó jeliegétől. Hogy az adásvevésre, csere vagy a földhitelre vonatkozó szabványoknak másoknak kellene lenniök, mint azok, melyek az ingó tárgyakra nézve illők és helyesek. Másodszor hogy a fekvő földbirtoknak egészen más, lehet mondani sokkal életbevágóbb, hogy ne mondjam nemesebb hivatása, avagy missiója van. Az alak, melyben az a régi korban szorítva volt, elavult, de tagadhatlan tény, hogy régi törvényeink ezen missiót nem tévesztették el egészen szem elől, a mint azt a modern manehester-politika tagadhatlanul teszi. Igaz, hogy nemzeti életünk a „világosi" katastropha után tényleg meg lett szakadva. Az ősiségi és telekkönyi „pátens" oly férfiak által voltak decretálva, kik ellenségei voltak mindannak, a mi magyar. De abból, hogy a természeti fejlődés teljesen félbeszakadt, nem következik más, mint az, hogy — a mi tényleg ugy is van — a helyes utat megtalálni nehezebbé vált, hogy az összeköttetés a múlttal nem oly szakadatlan és közvetlen, mint azon esetben lett volna, ha a nemzeti élet tényleg félbe nem szakad. Legvilágosabban bizonyítják ezt — és pedig jó lesz erre újra hivatkoznom — az országbirói értekezletnek azon örökösödésre és földbirtokra vonatkozó tárgyalásai. Felirati javaslatom főbb pontjaiban, valamint az azt ajánló beszédemben bátor voltam arra utalni, hogy a társulásban látom azon módot, mely képes leszen a kor szellemében mindazt érvényesíteni, a mi egy agrár-törvényhozásnak feladata leend, ha t. i. tévúton maradni nem akarunk. Az utánam felszólalt képviselők közül Bausz-