Képviselőházi napló, 1881. XVI. kötet • 1884. márczius 14–április 25.
Ülésnapok - 1881-334
334 országos ülés má czius 27. 1884. 117 magát kiképezte, annál nehezebben pedig, minél képzettebb szakmájában. De kimondom meggyőződésemet — veszélyesekül hiszem azokat annyiban, mert az úgynevezett megélhetés czíme alatt tért nyithatnak ama nyugtalan kapkodásnak, mely a proletárismusnak oly termékeny anyja, sőt tág utat nyithatnak az ugy mondott vállalkozási szellem örve alatt azon irreális üzérkedésnek, a termelő munkának saját önző czélokra való olyatén kiaknázására, mely eddig is annyi károkat okozott a józan iparnak. Elvégre is, hogy mennyire károsak lehetnek hivatolt czikkelyek az ipar fejlődésére, arra a teljes feleletet csak a jövő adhatja meg. Ha ugyan igy — ugy hiszem, a jövő meg fogja adni, talán szerencsésebb körülmények között a sürgősen szükséglendett orvoslást. Más kérdés természetesen az, ha vájjon azok ki fogják-e elégíteni iparosainkat. Részemről alig hiszem, hogy igen. A mit annál inkább tartok megfontolandónak, mert ezek ítéletének competentiája ellen már magának a szakértelemnek alapjából is kifogás nem tehető. A törvényjavaslatnak egy másik lényeges periódusát ama czikkelyek képezik, melyek az ipartestületekről intézkednek. Én, t. ház, ugy találom, hogy ily testületek és maga az iparűzés közt szerves összefüggés, szigorú viszonyosság van. A miért is az elvi ellentéteket bizonyos következetességgel ezen térre is átvive látjuk. A teljes iparszabadság védői ugyanis már eszméjükben kevésbé indokoltaknak, legkevésbé pedig szükségeseknek találják az ipartestületeket. A maguk álláspontjából egészen észszerűen. Korlátlan iparszabadság mellett azoknak nincs állandó alapjuk, nincs czélra vezető életképességük. Mindazok, kiknek az eddigi állapot hasznukra van, kik minden iparképesség hijjával egyedül íízérkedési képességük és tőkéjükkel üzletökbe vonták és saját lehető legnagyobb hasznukra kényszerítették a mások munkájának productiv gyümölcseit, azok bizonyára ily testületektől távol fognának maradni, sőt azokba törvényesen nem is volnának kényszeríthetők. Ugyanis in thesi az ily testületek érdekközösséget zárnak magukban és egy közös czélra való törekvést lehetségesíteni, támogatni hivatvák. Részletesen és e helyen a képesített iparosok szövetkezései volnának saját ügyeik rendezésére; végeredményben magának az iparnak emelésére és annak minden káros befolyásoktól való emancip átlójára. A miért is e testületeknek, ha nem is mondom lehetősége, de igenis állandósága, életképessége és ezélravezető hatályossága csak az iparnak fejlettsége és az iparűzésnek kellő határok közé szorítása mellett lehetséges. Ez okból és a maguk szempontjából ép oly logieus következetességgel látjuk mint küzdenek az iparosok a képesítés kötelező volta mellett, az ipartestületek szüksége érdekében, sőt mint tartják az életfentartás bizonyos impulsusátói vezérelve ezek kötelező voltát szükségesnek. És véleményem szerint ez óhajnak komoly méltatása mellett is nyomós érveket látok. Hogy t. ház, többet ne említsek, egy hatályos indok szól a petitiók eme pontja mellett és ez az, hogy e szövetkezetek hivatva lennének különösen országos kiterjedésükben, közös támogatás alapján emelni az iparos osztály hitel- és versenyképességét. Soha, t. ház, nem volt oly tátongó ür a termelő munka és annak életerejét képező tőke között mint épen ma. Sőt magának a pénznek termeli)' ereje mindinkább a közös haszonra vajmi kevéssé befolyó, legtöbbször mesterséges utón előidézett értékkülönbözetekben nyilvánul. Folytonos, nagymérvű és gyorsan váltakozó kisajátítások a helyzet jellege. A lassú, de stabilis lépést tartó szerzés mindinkább ritka lesz. A kisipar ellen nyom a nagyipar, mindkettőt pedig a nagy tőke tartja nehéz függésben és ez is mindinkább egyes kezekben összpontosul. — Ha egy tudós a pénzt a társadalomtestében circuláló vérnek nevezte, engedje meg a t. ház. ehasonlatot adaequate tovább fűzve, ha azt mondom, hogy a mai társadalom oly test, melyben a vér mindinkább egy rész felé, például mondva a fej felé tolul, míg a többi részekben elégtelenül, talán csöppenkint forog. Ez kétségkívül kóros állapot, de tényleg áll, a társadalom nagy sokaságát küzdelemre kényszeríti. De egyeseknek vele megküzdeni nincs erejük, hatalmuk. Innen az általános törekvés az egyesülésre; a mely egyesülés szükségessége annál közelebbről érinti az ipart, miután a fentemlített processus első sorban az üzleti tőkét vonja köreibe s igy körébe vonja, saját létczélja ellen az ipart is, amennyiben gyümölcsöző kereslet. E hatalom ellen egyes iparos meg nem állhat, itt csak az iparosok általános szövetkezete segíthet. Itt közös erővel kell törekedni, csak ez lehet még versenyképes, minden bármily oldalról jövő áramlat ellen. Egyedül a közös czélra irányzott egyesülés adhatja meg a jelen viszonyok között a kézműiparnak munkásságában az eredményt, a méltó haszonnal gyümölcsöző piaczot. Ha van még valami mentő eszköz a fenyegető teljes dissolutió ellen, a válvetett összetartás, a közös czélra való szövetkezés lehet az. Indokolásom elég világosan jelzi álláspontomat az ipartestületekkel szemben és indokolva vagyok, ha megnyugvásomat, őszinte hozzájárulásomat fejezem ki ama módosított javaslatokhoz, melyek e testületek kötelező voltát kifejezik. Ha az igy módosított javaslat a magas ház határozata folytán törvénynyé válik, nyugodtan mondhatjuk: mi megtettünk mindent, e kérdéssel, óhajjal szemben is elmentünk jelen viszonyok között a lehető
