Képviselőházi napló, 1881. XV. kötet • 1884. február 6–márczius 13.

Ülésnapok - 1881-325

332 | 3iő országos ülé» március 8. 18S4. zőleg a levelek megóvása tekintetében egy igen finom distinctió történik a- szerzői s irói jog és a tartalom irói becse tekintetében, addig most a sajtónak valóságos ephemeridái, ennek a világnak legis-leginkább portékái, a melyek valóságos vásár tárgyát képezik, egyszerre olyanokul tüntettetnek fel, mint a melyeknek megvédése ép azon törvénybe, ép oda tartozik, a hol megvédetnek Arany, Petőfi s a valóságos igazi irók és művészek. Hát t. ház, én nagyon jól tudom, hogy azokkal, a miket mondandó vagyok, benyúlok egy darázsfészekbe, egy olyan darázsfészekbe, mely nemcsak Magyarországon, hanem egyáltalában mindenütt terrorizáló hatalmat kezd gyakorolni; de követni fogom a német intést és példabeszédet, mely azt mondja „Greife nicht in's Wespennest, greifst du doch, so greife fest." T. ház! Mi hát a szerző és mi az iró ? Mi a fzerzői s irói jog és mi voltaképen az irodalom, a művészet s annak becse? Már bocsánatot kérek, a ki az irodalom fejlődését ismeri, meg fogjatenni a különböztetéseket és kénytelen vele; egy Shakespearet nem lehet egy párisi romancierval összehasonlítani, annak elbírálása egészen más szempontok alá tartozik. A mit ez a törvény, mely némileg filius ante patrem, Magyarországon voltaképen czéloz, az nem annak az irodalomnak megvédése, a melynek megvédéséről soha szó sem lehet, a melynek igazi irói a védelmet maguknak nem is követelik, hanem az megvédése az irodalom üzletszei tíségének, a nyerészkedésnek, semmi egyébnek. Én, t. ház, nem vonom ki magam az alól, hogy valóban, a mint az irodalom fejlődik, üzleti szempontok alá tartozik, a jövedelem tekintetében biráltatik el és hogy igy mint üzleti tárgy, üzleti tulajdon és üzleti jövedelem, mint minden tulajdon, jogvédelemben részesül. Ez t. h irodalomnak azon részére illik, a melyet kiváltképen a franezia regényírók alapítottak és virágzásra hoztak, legtöbbször a közerkölcsiség rovására, bizonyos áramlatok megteremtésére, melyek azonban igen messze állnak azon határoktól, melyek az emberiség fejlődésére fontosak és mélyrehatók, javítók, nemesbitők, mert ezeket sem Dante mellé, sem semmi más nagyszabású igazi iró mellé állítani nem lehet. Hát mi a valódi iró fogalma, t. ház ? Annak az írónak a fogalma, kinek igazi, mélyreható és nemes hatása van? Erről itt soha szó sem volt, sőt tapasztalnunk kellett épen ma, hogy Magyarország irói és irodalma az irói jog megvédéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával csupán csak távollét által tündökölnek. Tehát mi az a valóságos iró t. ház ? Én azt mondom t. ház, hogy soha iró, soha művész ezen a világon megszenvedés nélkül nem tudott mély és nem tudott nemes hatást gyakorolni. És nem azok az irók, a kik productumaikat a piaczra dobják, hogy jövedelmük legyen utána, hanem azok az irók, a kik tudtak tűrni, szenvedni, a kik nem nyerészkedési vágyból irnak, hanem írtak azért, hogy eszméiket terjeszszék, hogy azokat megfoganatosítsák az emberiség javára. És nem fognak mutatni egyetlenegy irót, a kinek igazi hatása volt nemzetére és az emberiségre, a ki meg nem szenvedett volna. Vegyék akár Petőfit, akár Michel Angelot, akár Munkácsyt, akár Huszár Adolfot, vagy bármelyiket, a kik valósággal az irodalom, a művészet magaslatán állanak; mind megszenvedtek keserűen és ott szerezték meg azt a tulajdonságot, hogy tudtak a szivekfe hatni, mert tudták, mi a bánat, mi a keserűség és mi az öröm. És most t. ház, igy állván a dolog, nekünk táviratokat kell az irói és művészi jogról szóló törvényjavaslatban megvédeni. Hát igaz, a legújabb időben, t. ház, ha bizonyos udvari positiókat veszünk, Jókai Mór t. barátom fogadtatik mint magyar iró, helyesen, tökéletesen correct dolog. És mellette ? Mellette fogadtatnak bizonyos aranykeretű czvikkeres táviratos urak, a „kik semmi egyebek, mint az indiseretio prototypjai. Ezek következnek Jókai Mór után mint magyar irók. Hiszen Bismarck herczeg igen jól mondta, hogy azelőtt az volt a közmondás: Er lügt wie gedruckt; az új korban azt kell mondani: Er lügt wie telegraphirt. Á ki ismeri azt, hogy a távirdai intézmény fejlődése nem vezetett másra és nem is törekszik másra, mint csupán arra, hogy bizonyos nem fontos tényeket adjon elő igazsághíven, a fontos tényeket pedig tendentiosusan, no hát az tudhatja, hogy akkor, mikor a legnemesebb szellemek productumainak megvédéséről van szó, ugyanazon védelem alá azok nem tartozhatnak. És ha a t. előadó ur azt mondja, hogy van | büntető - törvénykönyv, van sajtó-törvény, van egyáltalán a tulajdon megsértésére nézve elégséges védelem, én nem tudom, hogyan jutunk mi ahhoz, hogy mi azokat, melyek semmiféle irodalmi fajt teljességgel nem képeznek, melyekhez képest az utolsó ministeri fogalmazónak az ő fogalmazványa valóságos irodalmi remek, hogy ezek itt megvédessenek. Én, t. ház, ismerem a nyomást és praessiót. mely itt közreműködött és közrehatott arra, hogy Magyarország törvényhozása foglalkozzék egy egyszerű üzlet, adásvevéssel — mert hiszen azok az urak nem concipiálják saját fejekből a híreket, hanem megvásárolják s tovább adják el. Ma ugy állunk ezzel a dologgal, hogy a mióta a magyar parlamentben megszűnt az eszmék valóságos összeütközése, a mióta megszűnt az, hogy a parlamentben kifejlődött viták a nemzet közszellemére hassanak és azt vezessék, a nemzet vezetést keresvén, mást nem talált, mint a sajtót