Képviselőházi napló, 1881. XI. kötet • 1883. márczius 9–április 9.
Ülésnapok - 1881-206
100 208. országos Ülés mirczins ÍS. 1888. rátom azt mondja, hogy lényegileg ugyan nem látná megsértve az autonómiát, mert szerinte az egyház bátran concedálhatná az államnak azt, a mit ez most követel, de miután az állam nem követelte ezt a maga utján, miután az egyháznak a felekezeti jogok feletti őrködéssel megbízott testületei nem mondtak le a jogok ezen részéről, ennélfogva ő is formális jogsértést lát ezen magukban véve nem veszedelmes intézkedésekben s igy sértve látja az autonómiát. Ezt különösen vártam volna oly egyéniségtől, a ki akkora tekintélylyel bir már hivatásánál fogva felekezete előtt, mert most t. barátomat illeti a felelősség, ha a protestánsoknak igen tetemes része az ő nyilatkozata által — bocsánatot kérek a kifejezésért — félrevezetve, nem látja be a formális jogsértést és megnyugszik aző tekintélyében, a miért minden felelősséget t. barátomra kell hárítanom. T. ház! Miután jeleztem, hogy a jogosult egyházaktól a hozzájárulás nem eszközöltetett ki kellő módon a minister ur által, én minden egyes, az autonómiából egyoldalúan kiszakítva tett rendelkezést formális szempontból jogsértésnek vagyok kénytelen kijelenteni. De ha a t. minister ur níár egyszer a jelen időszaknak, nem akarom mondani despotieus, de az állami mindenhatóságot minden alkalommal hangoztató irányát akarta kifejezésre juttatni; ha a t. minister ur már egyszer a máséból maga veszi magának azt, a mit szükségesnek tart, akkor nagyon óhajtottam volna, hogy ezt tette volna a moderamen inculpatae tutelae szerint, hogy csak azt vette volna ki utonomiából, a mire okvetetlenül szüksége van és a miről lemondhatnának a felekezetek, a nélkül, hogy önmagukat semmisítnék meg. De fájdalom, a minister ur sokkal tovább ment. Én itt természetesen nem akarom felemlíteni azon aprólékos sérelmeket és megcsonkításokat, a melyeket elkövetett a t. minister ur az által, hogy az iskolai igazgatásban minden csekélységet a maga hatáskörébe von és igy egy bureaucralícus centralisafiót akar meghonosítani, a ministerium pedig ennek keserű gyümölcseit maga fogja élvezni legjobban. De szólni akarok itt csak a lényegről. Én lényeges jogsértésnek tartom, a mit a t. minister ur és a javaslat az érettségi vizsgákra nézve igényel. Én előbb kijelentettem, szívesen concedálnám és szükségesnek tartom, hogy az állam birjon azon joggal, hogy a középiskolai ismereteket megszabja és ezek mértékének megtartását ellenőrizze. De kérdem, ellenőrzés az, amit e javaslat ez iránt tervez ? Ugy látszik, hogy a t. mipisterelnök ur, a ki erre reflectált és panaszkodott, hogy az egyházak az államot teljesen ki akarják zárni az iskolákból és hogy Berzeviczy t. képviselő ur, ki erre is kiterjeszkedett, nem akarták észre venni, hogy itt sokkal több követeltetik az ellenőrzésnél. Berzeviczy t. képviselőtársam azt mondja, hogy a mi felvilágosodott világunkban, a mi modern korszakunkban nincs nyilvános működés, mely alá nem volna vetve az ellenőrzésnek. Igaz, de ellenőrzés-e az, ha a ministeri biztos, ki jelen volt a szóbeli érettségi vizsgánál, ki jelen volt az ennek eredménye felett tartott tanári értekezleten: utoljára beavatkozik az adandó caloulusba és azt jelenti ki, ámbár a tanári kar nagy többsége vagy egyhangúlag érettnek jelentette ki a tanulót, ő mégis éretlennek tartja, megtagadja a bizonyítvány aláírását és ez által érvénytelenné teszi ugy a bizonyítvány, mint az egész eljárást. Ez már nem ellenőrzés, ez már tényleges beavatkozás s már nem is csak tényleges beavatkozás, hanem az egész ügy önhatalmi elintézése. Voltak, a kik kijelentették, hogy nemcsak az autonómia szempontjából, de a tanári kar méltósága szempontjából sem szabad megengedni, hogy desavouáltassék az egész vizsgáló bizottság azon egyetlenegy ministeri biztos által. De Berzeviczy t. képviselőtársam, ugy látszik, nem igen viseli szivén a tanári kar méltóságát, mert azt mondja, hiszen az is nem egyéb az ellenőrzésnél. Nem, t. ház, ez már nem ellenőrzés, ez már correctió és a correctió mindenesetre lealázó hatással bir azokra nézve, a kikkel szemben ej'tetik meg. De még sokkal sérelmesebbnek tartom t. ház, azt, hogy elvonatik a felekezetektől az, a mivel autonómiájuk keretében eddig békében éltek és a mivel sohasem éltek vissza. Értem a tanári képesítést. Erre nézve a t. minister ur valamennyi előterjesztésében, sőt még az utolsóban is, mely indokolná az előttünk fekvő törvényjavaslatot is, kijelentette, hogy igenis a felekezetek élnek ezen joggal, hogy nem szabad és nem is akarja ő ezen jogot tőlük elvenni, mert kell az nekik és mert nem éltek vele vissza. Ezek a minister szavai. De mit tesz most? A nélkül, hogy az ez iránti nézetváltozást bármikép indokolta volna, hozzájárul ahhoz, a mit a bizottság óhajt, mogy egészen vonassék el a tanárképzés a felekezetektől. Itt eszembe jut egy reám nagy benyomást tett jelenet, melynek szemtanuja voltam két év előtt a közoktatási bizottságban. Ott, ámbár nem volt épen napirenden a tanári képesítés kérdése, megjelent az igen t. ministerelnök ur is és kérte a bizottságot, hogy legyen szabad neki, ámbár nem tagja a bizottságnak és nem szakminister, mégis a tanárképesítésre nézve véleményt mondani és miután aztán ismét bocsánatot kért a tanügyi bizottság magas állású tanférfiaitól, hogy ő maga is nézetet mer nyilvánítani oly felvilágosodott körben, azt jelentette ki, hogy ő szükségesnek és megtartandónak tartja a felekezeti tanárképesítést. És pedig kétnemű tanárképesítést contemplált fejtegetésében. Az egyiket, mely a viszonyossági joggal birna és melynél fogva a felekezet, ha azon szabályok szerint, melyeket az állami törvény meghagy,
