Képviselőházi napló, 1881. XI. kötet • 1883. márczius 9–április 9.
Ülésnapok - 1881-206
206. országes ülés márezms 13. 1883. 99 fürkészné a szálkát a felekezeti intézetek szemében, hanem foglalkoznék kegyesen azon mestergerendával, melyet itt bemutattam a saját vezetése alatt álló intézetekből. (Igaz! TJgy van! a szász képviselők padjain.) Higyje el a t. minister ur, ha becsvágyat, ha hivatalos buzgalmat érez magában, akkor itt egy igen üdvös működési tért talál: méltóztassék a saját rendelkezése alatt álló intézetekre nézve megtenni kötelességét, hogy azok teljesen helyes színvonalon álljanak és ha sikerül végre valahára megállapodnia egy helyes oktatási rendszerben, amelyet saját intézeteiben több éven át kipróbált és ha ott mintaszerű állapotokat fog behozni: akkor szívesen látom, hogy ezen kipróbált rendszert a haza többi iskoláira is ki akarja terjeszteni, de addig tegye kiki a magáét. Az előttünk fekvő törvényjavaslat a felhozottaknál fogva nem épen áll a mai tudomány színvonalán és nem is áll e színvonalon az állami vezetés alatt lévő intézeteknek jelenlegi állapota. Talán bizonyos szerénységre inti-e ez, a minister urat a felekezeti intézetekkel szemben; talán erezi a maga gyengeségét és discretióval lép fel a felekezeti iskolákkal szemben ? Fájdalommal kell kimondanom, hogy nem. Én már fennebb jeleztem, hogy az autonómia azon tág kerete, mely a hazai közjognak a mai alapon megfelel, mai nap már nem egészen tartható fenn és hogy én czélszerűnek, sőt szükségesnek tartom némi részben a változást, de arra is utaltam, hogy ezt csak bizonyos módon lehet elérni. Ha a t. minister ur kellő úton-módon érintkezésbe helyezte volna magát az autonomicus felekezetek hatóságával ; ha arra kérte volna fel, hogy az általa elvileg elfogadott és tisztelt autonómiák bizonyos jogokról mondjanak le a nélkül, hogy az autonómia lényege csorbát szenvedjen, meg vagyok győződve, hogy a szép szó szép választ talált volna. Én legalább biztosíthatom a t. minister urat, hogy azon egyház, a melynek én is egyik szerény tagja vagyok, hogy azon egyház, a mely eddig sohasem zárta el iskoláit az állami ellenőrzés alól és minden alkalommal készségét jelentette ki az autonómia rendezésének kétoldalú végrehajtására; mondom, biztosíthatom a t. minister urat és a t. házat, hogy ezen egyház, ha a minister ur az autonómiának elvi tiszteletben tartása mellett egyes részletekre nézve joglemondásra hivta volna fel az egyházat: óvatosan meglatolta volna ugyan, hogy valóban szükséges-e és mennyiben szükséges ezen joglemondás a tanügy, az állam és a magyar nemzet iránt tartozó kötelesség szempontjából, de a mit e három szempontból jogosan és méltányosan követelni lehet, egyházunk nem tagadta volna meg. T. képviselőház! Hát mire szorítkozott volna az, a miről le lehetett mondani a nélkül, hogy az autonómia lényeges csorbát szenvedjen, a nélkül, hogy tartalmából kiforgattassék és kiszakittassék egy oly integráns rész, a mely nélkül már fenn nem tartható ? Bátor leszek ez iránt felfogásomat jelezni. (Halljuk!) Én azt hiszem, a leghelyesebb kiinduló pont erre nézve a magyarországi protestáns autonómia a maga két jellemvonásával, egyrészt a coordinatió litterariae institutionis, másrészről az állam főr felügyeleti joga. En a magam részéről szívesen hajlandó volnék a maga idejében hozzájárulni ahhoz, hogy az állam a középiskolai oktatás niveauját irja körül az által, hogy maga állapítsa meg a köteles tantárgyakat és az elérendő eredményt. Ép ngy hajlandó vagyok hozzájárulni ahhoz is, hogy az állam a tanári míveltség niveauját az által biztosítsa, hogy maga állapítaná meg az ismereteknek azon keretét, a melyet minden középiskolai tanártól megkövetel. És mindkét irányban, ugy a középiskolai oktatásra, mint a tanárképzésre nézve szívesen engedném meg' az államnak az ellenőrzést, de határozottan követelném aztán, hogy ezen ellenőrzés valóban megmaradjon ellenőrzésnek s ne fajuljon el egyenes rendelkezéssé. Az igen t. minister ur, fájdalom, nem választotta a békés capacitatió és a kétoldalú rendezés útját, a melyen üdvös eredményt érhetett volna el, hanem egyszerűen a felekezetek formaszertí meghallgatása nélkül, de nobis sine nobis, egyoldalú önkénynyel magának vette igénybe azon jogokat, melyeket az államra nézve szükségesnek tartott. Ilyen eljárással szemben aztán kénytelen vagyok a formális jogi sérelem álláspontjára helyezkedni és ragaszkodom a protestánsok azon régi kipróbált eszméjéhez, hogy de nobis sine nobis ne engedjük meg, hogy autonómiánkból még a legcsekélyebb rész is kiszakittassék, mert az által szét van szakítva a láncz, vegyenek tí abból egyetlen kis szemet, az szét van szakítva. És a ki magának ma vindicálja azon jogot, hogy egyoldalúan jogosítva érzi magát az autonómiából még a leglényegtelenebb részt is kivenni, az holnap, holnapután annak nélkülözhetetlen részét is el fogja tőlünk ragadni akarni. S erre bátor vagyok Kovács Albert t. barátomat figyelmeztetni. En azt hiszem, az én t. barátom, midőn az autonómiáról szól, megfeledkezett a vita hevében distinguálni a formális és lényeges sérelem közt. Meglehet, hogy az ő véleménye szerint — hogy én más véleményen vagyok, azt később ki fogom mutatni — e javaslat az autonómia keretéből nem vesz ki oly alkatrészeket, melyek lényegesek. De kérdem őt, ha ma tiltakozás nélkül engedi, hogy az állam az autonómiának szerinte lényegtelen részeit az egyház beleegyezése nélkül elragadja, meg fogja-e gátolhatni, hogy ezen praejudicium alapján később a legbecsesebb, a nélkülözhetetlen részeket is de nobis sine nobis elvegye ? Én sokkal szivesebben vettem volna, ha t. ba13*
