Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.
Ülésnapok - 1881-175
175. erszigos nié« jnnaár 26 1HS3. w, hatom, hogy aggodalmaim voltak nem a kifejezések helyessége, de azon szempontból, hogy azon kifejezések igen sok félremagyarázásra adhatnak alkalmat, pedig épen ily törvénynek kell mentől jobban mindenki által megérthetőnek lenni, mert esetleg épen a félreértések és félremagyarázások folytán teniénytelen és bonyodalmas pereket idézhetett volna elő, annak megállapítása, hol kezdődik egy oly tény, mely valóban uzsora és büntetés alá vonható. Épen ezen tekintettől vezettetve, én a b. Kemény János által beadott módosítványt elfogadom, mint a mely sokkal egyszerűbben, mindenki által könnyebben megérthetőlegfejezi ki azt, mit jkifejezni akar, de távol marad attól, a mi itt proponáltatott s a mire visszatérek, hogy egy büntetési hatalylyal összekötött kamatmaximum álla pittassék meg, mert ezen utolsó az, mit én magam részéről személyileg elfogadni nem vagyok hajlandó. (Helyeslés jóbbfelől.) Azok után, a miket már is mondottam, (Halljuk!) de főleg azok után, miket a büntetési joghatálylyal biró kamatmaximumot illetőleg mai nap ugy Pulszky, mint Hegedűs t. képviselőtársaim kifejtettek, hosszasan ezt nem indokolom. De engedje meg a t. ház, hogy inkább áttérjek ugy is kapcsolatban ezzel gr. Apponyi tegnapi beszédének főleg két sarkpontjára. (Halljuk!) Az egyik az, hol a t. képviselő ur azt mondja, hogy hiszen ő is vallja és tartja azon elvet, hogy mint minden tárgynak, ugy a pénznek is a kínálat és kereslet szabja meg az árát, azonban vannak esetek, midőn az, a mi ilyenkor természetes regulatorként működik, a eoncurrentia csakis egyik irányban van meg, a másikban pedig nincs meg s akkor ezen hiányzó regulatort az államnak, kormánynak, törvényhozásnak vagy községnek kell kezébe venni. Gondolom ez volt szavainak értelme. T. ház! Én sem bocsátkozom most annak vitatásába, mert hiszen talán a t. képviselő ur sem olyan abstracte vette, hogy a kínálat és kereslet egyedüli factorai volnának valamely ármegszabásnak, mert igen jól tudjuk, hogy a nemzetgazdasági kérdések szövevényesek s egyike a legszövevényesebbeknek épen az, a mi által valaminek értéke meghatároztatik és ha van is valamely elv, mely abban döntő, magára ezen főelvre annyi mellékkörülmény bir befolyással, hogy ezt abstracte egy egyszerű tételben kifejezni, azt hiszem, nem lehet. De mondom, eltekintek ettől én is és csak azt kérdezem — nem térve ki a vasutakkal való hasonlatra, melyre, szerintem helyesen, megadatott a válasz — csak azt kérdem, hogy ha kimondjuk azt, hogy rendszerint meghatározza az értéket a kereslet és a kínálat, ha azonban a rendes regulátor: a eoncurrentia, egyik vagy másikra nézve hiányzik, vagy nem elég erős, akkor a regulátor szerepét kezébe kell venni az államnak, vájjon hol fogunk megállani? Ki és minő mértékkel KÉPVH. NAPLÓ. 1881 — 84. TX. KÖTET. fogja megmérni, hogy hol következett be az a perez, hogy vagy az egyik, vagy a másik kérdésre nézve a eoncurrentia mint regulator nem elég erős, hanem a helyett az államnak kell a regulátor szerepét kezébe venni? Én ezt a demarcationális vonalat sem a pénznél, sem más árúnál meghúzhatónak nem találom. És ha amaz elvet elfogadjuk, már e helyen is egy a sociális életbe mélyen benyúló állami absolutismusnak kezdeményezését állítjuk fel. (Ugy van! jóbbfelől.) Mert ha az áll, hogy ha az a eoncurrentia, az a regulátor hiányzik, akkor az állam jogosult beleszólani — ismétlem, hol fogunk megállani? Nem fordul elő ezen eset más téren is? Vegyünk fel pl. oly időt, midőn — ne is beszéljünk saját hazánkról — Európaszerte, talán Amerikában is, rósz termés van; roppant nagy a kereslet a búza iránt, sokkal kisebb a kínálat, mert nincsen annyi. Tehát az a regulátor, a mely a közjó felé tereli a küzdelmet, a kínálat szempontjából nem teszi meg kötelességét. Joga lesz tehát az államnak meghatározni a métermázsa búza árát? (Élénk tetszés a jobboldalon.) A logica azt mondja, hogy igen. De menjünk tovább, mert ezek átmeneti állapotok. (Közbekiáltás : Hajdan ez így volt!) Arról nem is szólok, hogy hajdan mik voltak? Azt is tudom, hogy hajdan meg volt határozva, hogy egy vég selyemnek hány rőf hosszúnak szabad lennie. De mindezeken a nagy bölcsességeken keresztül esett a világ s meggyőződött, hogy helytelenek, tarthatatlanok. Csak most akarjuk ezt elfelejteni, hogy újra kezdjük azt, a min már ősapáink károsodtak? (Élénk helyeslés a jobboldalon.) De menjünk tovább. Azt mondhatja valaki: ez csak átmeneti idő lehet a gabonára nézve, ezért nem érdemes az államnak beleavatkozni. Hát vegyük azt, a mi ugy a mezei gazdát, a birtokost magát, mint a mezei gazdászafból élő munkást évről évre legjobban érdekli. Az F alföldön, mint a t. képviselő ur is tudja, a nyári hónapokban a munkakinálat nem felel meg a keresletnek, ugy hogy fizetünk a mi viszonyaink közt hónapokon át oly nagy napszámot, a minőt Angliában sem ismerek. Itt sincs meg a regulator, a eoncurrentia ; meg kell tehát szabni, hogy mennyit szabad annak az arató embernek vagy kaszásnak keresni. (Tetszés jobbfelöl.) Vagy vegyük az ellenkező példát. A felvidéken túlságos a kínálat a munkában, nincs annyi kereslet, sokkal olcsóbb a napszám, sőt a mint némelyek állítják, azért vándorolnak ki Amerikába. Itt a másik irányban hiányzik a regulator, tehát előáll az államnak joga ezen elv szerint szabályozólag közbelépni és kimondani, hogy az felföldi birtokos fizessen másfél vagy kétszer annyi napszámot. Méltóztassanak elhinni, ha egy elvet alapul lefektetünk, annak logicai következményei elől kibújni azután vajmi nehéz, talán lehetetlen. (Élénk helyeslés a jobboldalról.) Én 33