Képviselőházi napló, 1881. III. kötet • 1882. február 13–rnárczius 2.

Ülésnapok - 1881-56

64 56. országos ülés február 15. 1882. ról gondoskodott, hogy az intézet később zavarba ne jöjjön, hanem a ránehezedő terheket évről évre viselni képes legyen. Ugy alkotta meg a ház az 1875: XXXIi. t.-cz. 2. és 29. §§-ait, mely két szakasz egymással Összeköttetésben állván, kint az életben, egy oly anomáliának lett szülőjévé, melyet kötelességem e házban jelezni és annak orvoslására ugy a t. minister ur, mint a t. ház figyelmét kikérni, illetőleg annak orvoslását kérni. Nevezetesen, t. ház, azt mondja az illető törvényczikk 2. §-a, hogy a nyugdíj- és gyámintézet segélyére csakis azon tanítók és azoknak utódai tarthatnak igényt, kik vagy már a népoktatási törvény alkotásakor mint rendes tanítók szerepeltek, vagy későbben törvényes okmány alapján rendes tanítókul elismertettek. Ha ez már most t. ház a 2. §-ban ki van mondva, akkor azzal össze nem egyeztethető a 29. §. rendelkezése, mely évi fizetés kötelezettsége alá helyezi nemcsak a rendes tanítókat, kik tehát a nyugdíjra számot tarthatnak, hanem még a segédet, a helyettest, vagy ideiglenes tanítókat, 100—150 frtnyi fizetéssel tartó és gyakran nemzetiségi őrponton elszórtan levő azon kis egyházakat és községeket, kik magokat fentartani alig képesek, sőt oda helyezi a lelkésztanítókat, kik fizetésükből élni nem képesek, oda helyezi akkor, mikor az előbbieknek tanítóik, ez utóbbiaknak pedig sem családjok, sem magok nem gyámés nyugdíj-jogosultak. Ez t. ház, anomália. Az 1875-iki törvényhozást mentette azon körülmény, hogy nem tudta, mily nagy lesz a szükséglet. Azonban ma már tapasztalásból láthatjuk, mi az az összeg,, a mely ezen ezél elérésére, melyet a törvény szándékol, megkívántatik. Ugyanis ha megnézzük a minister ur által kiadott jelentést, azt látjuk, hogy 1880-ban a nyugdíj-intézetnek bevétele volt 648,000 frt, mig az összes kiadás tett 46,000 frtot; tehát oly különbözet van a bevétel és kiadás között, mely határozottan feljogosít engem annak következtetésére, hogy a tőke-növekedés, a szintén növekedő kiadásokkal ha nem fokozatosan, de párhuzamosan együtt fog haladni. És már most t. ház, nézzük az életben azon anomáliát, melyet ezen törvény kifejtett. 1613 tanító van olyan, kikért az évi fizetés ránehezül az iskolát fentartó hatóságokra és mégis azon 1613 tanító túlkorosodás ezímén a nyűg- és gyámpénz élvezetéből ki van zárva. Már most méltóztassék megítélni, ezen öreg emberek, kik épen a népnevelégi pályán öregedtek meg, noha 600,000 frt a bevétel és csak 46,000 frt a kiadás, elüttetnek családjaikkal együtt a nyag- és gyámpénz élvezetétől: tnegegyeztethető-e ez a méltányossággal ? Tovább megyek. 2120 tanító volt olyan 1880-ban, kiket kizártak a nyűg- és gyámpénz élvezetéből. A ministeri jelentés szerint, részint képesítettség hiánya, részint más okokból. És mi történt? Az, hogy azért ezen 2120 tanító is megfizette az évi járulékot, sőt azon hatóságoktól is, melyek azon iskolák fentartói, beszedettek a járulékok. Kik ezek a tanítók? Azok ezek, a kik az országban szétszórtan a hazának szélső vidékein idegen nemzetiségek közt, a magyar nemzetiségnek részben fentartói. 2—300 lelket számláló községekben nyomorognak 100—150 frt fizetéssel, ott a hol őket sem az egyház, sem a község jobban díjazni nem birja. És ezekért kivetik a 12 frtnyi adót s megadóztatják ason szegény levitát, a ki a magyar nemzetiségnek tesz szolgálatot s aztán kizárják a nyűg- és gyámpénz élvezetéből. Ez t. ház, sem az igazsággal, sem a méltányossággal meg nem egyeztethető. [Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Menjünk tovább, 1184 község volt olyan, hol a tanítói állomás üresedésben volt és megadóztatták az iskolát fentartó hatóságokat. Ennek némi alapja igaz, az lehet, mert az illető tanítók utódai, meglehet, nyűg- és gyámpénzre jogosultsággal fognak bírni. De mi állott elő? Az, hogy 1880-ban — méltóztassék utána számítani — 44,796 frt szedetett be nyűg- és gyámintézeti czélokra, az általam említett elöregedett tanítóktól, továbbá a nyugdíjra nem jogosult tanítókat tartó iskolai hatóságoktól és szegény apróbb községektől, továbbá azon nyomorult Levitáktól, azon élni 150 frtból nem képes tanítóktól, kik nem okleveles tanítók, mert fizetésökért nem lehet kapni okleveles tanítót és mindennek daczára az illetők még is kizáratn k a nyűg- és gyámpénz élvezetéből. Ez oly anomália, mely már megboszulía magát az életben. Ugyanis azt látjuk, hogy mikor boldog emlékezetű Molnár Aladár e tárgyban két évvel ezelőtt felszólalt és kimutatta azon nagy hátralékot, mely e czímen szerteszét van és felkérte a minister figyelmét annak fontosabb behajtására, a minister ur e felhívást megértette s teljesítette, még pedig túl szigorúan. Oly szigorúan, hogy az adóvégrehajtók ezen hátralék behajtásánál! még kegyetlenebbek voltak, mint más adóhátralék behajtásánál is. Ismerek tanítót, kinek házában nem volt több 3 véka gabonánál s a végrehajtó azt vitte el tőle, pedig az sem volt sem nyugsem gyámjogosuít s nem fog kapni azon intézetből sem maga, sem családja egy krajezárt sem. De megmutatja, hogy ment ez a végrehajtás, maga a ministeri jelentés 430. lapja, a hol e következő tételek olvashatók : „Tanítók által illetéktelenül fizetett és ennélfogva nekik visszatérítendő 265 frt; továbbájj községi tanítói állomások utáu illetéktelenül befizetett 1070 frt; továbbá tanítók által illetéktelenül befizetett 640 frt