Képviselőházi napló, 1881. III. kötet • 1882. február 13–rnárczius 2.
Ülésnapok - 1881-56
58 56. országos ÜU< ÍVbrnár J5. 1882. a kormány közbejöttével megszereztessenek s az ország részéről biztosíttassanak." Tnrgonyl Lajos: T, ház! E rovat tárgyalásánál hosszasabban óhajtottam volna a t. ház becses figyelmét kikérni. Azonban előttem szólott igen í. képviselőtársam Madarász József ur szakszerű és mindent felölelő előadása utáu azon általa is előadott pontokra teendő észrevételeimmel nem kívánom a t. házat untatni, azért csak néhány megjegyzésre szorítkozom, a mire az én igen tisztelt képviselőtársam nem reflektált. Annak kijelentésével, hogy az ő határozati javaslatát egészben magamévá teszem, mert én a népnevelés czéljára nem ismerek eléggé nsgy összeget, melyet kész lelki örömmel meg ne szavaznék. Mert én azt tartom és meg vagyok annak igazságáról teljes mértékben győződve, a mit egy nagy államférfi mondott, hogy nem a szuronyok százezrei tartják fenn a nemzeteket és országokat, hanem a müveit népek és nemzetek. Azért most csak egy pár észrevételre és tanügyünk néhány akadályára vagyok bátor felhívni a t. minister urat és a lelenlevo ministéri tanácsos urat. Egyik ilyen nagy akadálynak tartom én azt, a mit már múlt évi felszólalásom alkalmával is bátorkodtam a t. liá.z becses figyelmébe ajánlani, hogy tanáraink és tanítóink kivétel nélkül, mozgósítás esetében behívatnak katonai szolgálatra, a kik be vannak ; sorozva. Én kértem az igen t. minister urat akkor, most is tiszteletteljesen kérem, hogy egyesülten a honvédelmi minister úrral, legyen szíves kieszközölni azt, hogy azon tanárok és tanítók, a kik katonának besoroztatnak, legalább is azon kedvezményben részesittessenek, melyben a lelkész urak részesülnek, hogy ők csak általános mozgósítás alkalmával hivatnak be. Nagy fájdalommal tapasztaltuk a boszniai mozgósítás alkalmával — s igymostse időszerűtlen felszólalásom — hogy kitűnő tanerők, nemcsak népiskolai tanítók, hanem tanárok is mozgósittattak és ez tanügyünk nagy hátrányával történt, mert az iskolai évszak ideje közben nem lehetett őket kellőleg helyettesíteni és így nagy hátrányt szenvedett a tanügy mind a népiskolákban, mind a gymnasiumokban. De bátor vagyok még felhívni a t. minister ar becses figyelmét egy szegény tanítói osztályra, egy valóban olyan pária forma osztályra, a szegény felekezeti izraelita tanítókra. Bizony, t. minister ur, hogy ha a néptanítással foglalkozó férfiakra rá illett hajdan a deák példabeszéd: „quem dii odere, paedagogum fecere" bizonyára t. ház, ráillik százszorosan a szegény izraelita tanítókra. Ezeket t. ház, épen ugy fogadják, mint a cselédeket; itt Budapesten egész vásárt űznek azon alkalomból, mikor az izraelita tanítókat a vidékre fogadják. Hanem azután épen ugy is bánnak velük, mint a cselédekkel: sőt még rosszabbul, mert hiszen cselédtörvény van, akkor bocsátja el őket a felekezet, mikor neki jónak tetszik; és gyakran a legabsurdumabb okok miatt. Tudok egy izraelita hitközséget, a hol két, valóban igen művelt szakképzett tanító volt, a kik a szülőknek teljes megelégedésére működtek, de volt a hitközségnek néhány testestől lelkestől orthodox tagja, a kik a tanítókat el kezdték üldözni csak azért, mert a két tanító történetesen szombati napon is szivarozott. És ezen két tanító számos tagból álló családjával télviz idején kénytelen volt elköltözni a városból. Tudok egy másik esetet, midőn a felekezet csak azért üldözte mindenféleképen a szegény tanítót, mig az e] nem költözött, mert ő ezt a szót „czipó" egyszerű c-vel írta és nem cz-vel, s a gyerekeket is igy tanította. Hát ezek oly absurdumok t. képviselőház, hogy méltán megérdemlik azt, hogy az igen t. minister ur figyelmeztesse a tanfelügyelő urakat, hogy ezen szegény páriákra is fordítsák figyelmöket és igyekezzenek azoknak elviselhetetlen helyzetén javítani. (Helyeslés.) Bátor vagyok továbbá felhívni az igen í. minister ur figyelmét arra a visszaélésre, a mely fájdalom nem csak a vidéki iskolákban, hanem, mint sajnálattal tapasztaltam, magában a fővárosban is egész divattá vált. (Halljuk!) Én nagyon jól ismerem az 1868-iki törvényt, mely a botütést az iskolában eltiltja. En a botbüntetés eltörlését még e törvény meghozatala előtt alkalmazásba vettem, mint egy iskolának felügyelője; mert én az igen t. miuisteri tanácsos Grönezy Pál úrtól, mint egykori növendéke megtanultam azt: hogy az iskolában a vessző ne azért legyen a sarokba állítva, hogy azt a tanító minden alkalommal túlszigoruan is alkalmazza, hanem csak azért, hogy a szép szóra nem hajtó gyermek lássa, hogy őt keményebb fenyítékkel is kész a tanító kötelessége teljesítésére szoktatni. Ennek a törvénynek 1868 után engedtek is a tanítók és tanárok; de fájdalom, mint a hogy ők mondják, annyira tul vannak terhelve tantárgyakkal, hagy ők másként ezt a sok tantárgyat a gyermek fejébe nem tudják beleönteni, ha csak ilyen keményebb fenyítékkel, vesszővel nem verik hele. De nemcsak ez az ok forog itt fenn, hanem az is, hogy ő nekik a vizsgák alkalmával meg kell mutatni a szülék előtt, hogy mennyit tudnak a gyermekek, milyen szépen felelnek minden tantárgyból; holott ha alaposan megvizsgálja őket az ember, valóban szomorúan tapasztalja, hogy ez mind csak látszat, mind csak felületes tanítás, mert biz azok kellőleg nem tudnak semmit. A lapokban felszólalás történt (Halljuk!) ez ellen a lábrakapott botoaási mánia ellen, de