Képviselőházi napló, 1881. I. kötet • 1881. szeptember 26–deczember 31.

Ülésnapok - 1881-23

250 23- országos ülés deezemfoer 3. Í881. hetünk Ausztriával, ha nem a külön vámterületre való kétségtelen jogunkban. Én ennélfogva ezen jogot élő és nem valamely alvó állapotban levő virtuális jognak kívánom fentartani, nem ugy, mint a kormány némely t. tagja és a többi közt a t. közoktatási minister ur is, a ki annyira belészeretett a jelen közgazdasági egyezmény közös áldásaiba, hogy azonkívül Magyarországra nézve üdvösséget nem is lát. Nem tudom, vájjon ez okból nem kivánná-e azt is, hogy a külön vámterület hazajáró lelke ne kisérthetné többé ezen országot. A ministerelnök ur választói előtt mondott beszédében szintén olyíbrma nyilatkozatot tett, melyből azt lehet következtetői, hogy ő ezen jog gyakorlása tekintetében sziatén túlságosan óvatos. O t.i. nagyon is félti a nemzetet, hogy az ezen kétélű fegyverrel meg találja sérteni magát, azért helyesnek tartja, hogy ezen fegyver lehetőleg hüvelyébe szoruljon és megmaradjon ugyan, de csak díszkardnak. Én meg vagyok róla győződve, hogy ezen fegyvert okvetlenül ki kell majd hüvelyéből rántanunk, ha nem is azért, hogy azzal, a bennünket Ausztriához fűző és évek hosszú során át szövődött kötelékek elvágásával kezdjük a küzdelmet. Azért a eomplieatiókat kerülni kívánom,ezen jog nehézségek nélküli gyakorolhatására azért sútyt fektettek s a jelen szerződést, ha azon intézkedésén változtatni nem lehet, mely szerint az 10 évre köttetik, már csak ezen egy okból is kénytelen lennék elvetni. Azonban ezt meg lehet változtatni s előadásom végén bátor leszek egy módot is megjelölni, mely szerint e módosítást keresztül lehetne vinni. Most hátra van még t. ház, az utolsó, az általán os politikai szemponttal foglalkoznom. Tökélete sen egyetértek a t. előadó úrral abban, hogy e kérdést bátran szellőztetni ezen házban nem lehet. A discretiónak kötelessége terhel itt mindnyájunkat, terheli még az ellenzék tagjait is. De e discretió annyira nem mehet, hogy köztudomású tényeket és azokból önkényt ki világló következtetéseket megérinteni ne lehessen. És e tekintetben én bátor vagyok utalni arra a csillagzatra, mely alatt ez a kereskedelmi szerződés született. Az első komoly lépés annak létesítésére egy, contractus de eontrahendó, Berlinben az 1880-iki béketárgyalások alkalmával jött létre, akkor, midőn a monarchia képviselői annyira kitették magukat Szerbia önállóságának kivívása^ érdekében s a midőn a szerbek, mintegy e szolgálat viszonzásául, vasúti conventiót és kereskedelmi szerződés kötését ígérték, sőt szó volt arról is, hogy Szerbia és a monarchia közös vámterületet képezzenek. Ezen előleges szerződésben meg volt határozva az is, hogy a két fél kiküldöttei legkésőbb 4hó alatt fognak összegyűlni. Azonban kölcsönös beleegyezéssel a tárgyalásokat hosszabb ideig elhalasztották, a megbízottak csak az 1880-ik év július hava- | ban jöttek össze. Ekkor azonban kitűnt, hogy a szerbek oly álláspontot foglalnak el, mely a mi régen szerzett és több izben, legújabban pedig a berlini szerződés által is biztosított jogainkkal ellenkezik. A monarchia megbízottai erre azt az utasítást kapták, hogy a tárgyalásokat rögtön szakítsák meg és jelentsék ki, hogy a monarchia érdekeit Szerbia érdekeivel szemben, ha kell, ezeknek kárára is érvényesíteni fogja. Valóban érdekes volna tudni, mik voltak tulajdonkép azon okok, melyek ezen szerződés tárgyalásának elhalasztását, melyre oly súlyt fektet most a t. kormány, megengedhetőnek tüntették fel előtte és a közös kormány előtt. Azonban én e dolgot most bolygatni nem akarom s arra, valamint a Ristics-kormány és a köztünk kifejlett differentiák és ezek tudvalévő végére, mely szerint az előbbi kormány megbukott és annak helyébe a Piroszanátz-Mijatovics kabinet jött, mely 1880. évi október havában sietett elismerni említett jogainkat a legtöbb kedvezményre, csak azért hivatkozom, hogy e szerződés létrejöttének körülményeit kellőleg hangsúlyozhassam. Világos ezekből t. ház, hogy az a küzdelem, a melybe ezen kereskedelmi szerződés került, nem annyira gazdasági, mint inkább politikai küzdelem volt. Oly rejtett mínaharcz, volt az, melyben a küzdő felek nem látják ugyan, de jól ismerik egymást és a melyben a küzdőket a legkisebb, máskor figyelemre sem méltó körülmények bátor és öntudatos elhatározásra szokták készteni. A küzdelmet, a mi nálunk, különösen a diplomatia terén felette nagy ritkaság, ez esetben siker kisérte, az első figyelemreméltó lépés, az első helyes kezdet, egy észszerű keleti politika irányában, mely a kelet népeit nem fegyverrel meghódítani, hanem a cultura eszközeivel és a gazdasági, mindkét félre nézve egyaránt áldásos érintkezés jótéteményei által érdekkörünknek megnyerni és abban a kevésbbé jogosult befolyások neutralisalása által megtartani törekszik. E sikert én oly fontosnak tartom, hogy nem is tagadhatom meg az elismerést azoktól, a kiket érte az érdem valósággal megillet. És ez esetben csak azt sajnálom, hogy az e tekintetben érdemesült férfiak közül épen az, kit az oroszlánrész minden valószínűség szerint illet meg, nincs már többé az élők sorában. E sikert én a magam részéről koczkára tenni szintén nem akarom, hacsak erkölcsileg nem leszek rá kényszerítve ; pedig koczkára lenne az téve, ha a magyar törvényhozás a szerződést bármi okból el nem fogadná s ennek következtében újabb tárgyalásokat kellene indítani, melyek során a visszavetés tényéből esetleg oly hangulat támadhatna a szomszéd országban, mely a ránk nézve ellenséges áramlat felülkerekedését mozdítaná elő. Én tehát t. ház, a szőnyegen lévő szerződés ellen és mellett szóló érveket lelkiismerete-