Képviselőházi napló, 1878. XIV. kötet • 1880. május 31–november 16.

Ülésnapok - 1878-297

368 297. országos üli* noTember 15. ISSI. bennső érzésemet fejeztem ki, hogy ugy érzem magamat, mintha egy pompe-funehre társaság ülésében vennék re'szt. Mindenki érezte, hogy igy továbbhaladta lehetetlen. Erezte és tudta ezt mindenki. És mikor az ellenzék részéről először s később a túlsó oldalról fölvettetett a kérdés, hogy quid tunc ? mi lesz tehát ? felállott a képviselőháznak egy t. tagja — megnevezhetem, mert hiszen a pénzügyi bizottság ügyei nem titkok — felállott Wahrmann t. barátom s azt mondotta, hja, barátom, azt tagadni nem lehet, jelenlegi politikánk valóban fatalistikus, reményleni kell a jövőtől. És akkor az egész bizottság még inkább megdöbbent anynyivaí inkább, minthogy tisztelt tagtársunk, ki ezt mondotta, ismeretes, mint igen jártas a pénzügyekben. Midőn tehát egy volt magáabankár és ez idő szerint a nemzetnek egyik bankárja, (Derültség baljelöl) — mert hiszen a pénzügyekben mindnyájan a nemzet bankárjai vagyunk, — egy pénzügyi eapacitás kimondja határozottan, hogy politikánk fatalisticus politika, ez kétségtelenül szomorú dolog. (Igaz! ugy van! balfelöl.) És a mikor én azon kérdést intéztem a pénzügyi bizottsághoz és a t. kormányhoz, ha vájjon szabad-e nekünk erre várakoznunk és szabad-e a nemzet képviseletének hallgatnia, midőn constatálva van, hogy a kormány politikája fatalisticus, hogy sem terve, sem eszméje nincs s reményeit a gondviselésbe helyezi? folyt a vita hosszasan, mindenki coustatálta, hogy orvoslási módot nem tud. Én ekkor egyenes felszólítást intéztem a jelenvolt pénzügyminister úrhoz, hogy mondja meg, mit gondol, mit tervez a helyzet javítására? 0 azonban egyetlenegy árva szóval sem tudott felelni. Hanem igenis a ministerelnökur, midőn, mint nagyon ügyes parlamentaire, észrevette a rémítő hatást, a mit Wahrmann képviselő urnak szerencsétlenül kifejezett igazsága előidézett, szükségesnek látta, hogy ama szavakat némileg módosítsa s azt mondotta, hogy hiszen Wahrmann nem ugy értette a „fatalistikus" kifejezést, hogy most már minden reményünket a fatumba helyezzük, hanem mindenesetre ugy értette — s erre Wahrmann képviselő ur már előre is igenlőleg intett, (Derültség halfelöl) hogy fatalistikus annyiban, mennyiben jogunk van, utóvégre is reményleni, hogy a jövő évek jobbak lesznek, jobb aratás lesz, a pénzpiaoz javulni fog, szóval a jó isten majd megsegít. És midőn már a tanácskozás végére jutottunk és az előadó ur a legnagyobb zavarban volt, hogy a „fatalisticus" szót bele vegye-e a jelentésébe, vagy. nem, akkor a ministerelnök ur azt tanácsolta, hogy ez a szó ne vétessék be, mert nem igy lett értve, hanem oly értelemben kell a jelentést fogalmazni, a milyen magyarázatot ő adott a Wahrmann szavainak. Bocsánatot kérek t. ház, hogy én ezt a dolgot oly részletesen adtam elő; de tettem azt két okból; először, mert megvallom, én azt hiszem, hogy jövőre nem lehet fenntartani azon rendszert, mely már minálunk divatossá lett. Pl. az általam előadott esetben en résumé az történt, hogy azon pénzügyi bizottság, mely a képviselőház által azon czélból küldetett ki, miszerint ítéletet mondjon a kormány által beterjesztett jelentés fölött, kimondja azt az ítéletet, melyet a t. ministerelnök ur indítványoz, a kormány maga mond ítéletet maga fölött. Ilyennek méltóztassék venni az általános jelentést: hogy vájjon ez az Ítélet részrehajlatlan-e vagy nem, azt a t. ház bölcs belátására bízom. Mondom, nagyon komoly, hogy ne mondjam komor est volt az. Én a magam részéről midőn láttam, hogy a kormány ennyire megadta magát, hogy ismételt felszólítás daczára egyetlen egy eszmét sem jelzett a jövő kibontakozásra vonatkozólag, én azon meggyőződéssel mentem haza szállásomra, hogy reggel azt fogom olvasni, hogy a Tiszakabinet beadta lemondását. (Derültség.) Képzelje el bámulásomat a t. ház, midőn reggel felébredve olvastam ugyan valamit, de nem azt, hogy a Tisza-kabinet beadta volna lemondását, hanem olvastam egy magyar minister ellenjegyzése mellett, hogy Tisza Kálmán miuisterebiök a szent István-rend nagy keresztjével lett kitüntetve; meglepetésem annál nagyobb volt, minthogy örömmel tapasztaltam a pénzügyi bizottságban folytatott tárgyalások alatt, a mit ritkán tapasztalhattunk, hogy csaknem mindig jelen volt rendkívüli szorgalommal báró Orczy minister a pénzügyi bizottságban. Csodálkoztam, hogy ő, a ki jelen volt azon tárgyalásokon és ha nem csalódom jelen volt azon estén, midőn constatálhatott, hogy az országnak sem pénze, sem pénzügyi politikája nincs, hogy a kibontakozásra nézve nincs semmi kilátás, hogy az a miniszter azután miként javasolhatta és jegyezhette ellen azon kitüntetési ezen alkalomból, ezt nem értem. Meglepő volt rám nézve, nem magáért a kitüntetésért, a mely a korona kizárólagos jogát képezi, én ezt a jogot respectálom, hanem igenis van jogom hozzá szólni azon íráshoz, azon autographoz, mellyel az kisértetett, mert azért a kormány felelős. Mert bocsánatot kérek, hogy a fejedelem a trón magaslatáról egy párt programmját fogadja el, úgyszólván kifejezést adjon azon reményének, hogy az a minister, a ki eddig vezette az ország ügyeit, a ki ilyen szolgálatokat tett, jövőre is olyan szolgálatokat fog tenni: bocsánatot kérek, ez belerántása a koronának az ország párt-tusáiba, ez ellen tiltakoznom kell. De én kérem az ő Felsége személye melletti ministeriumot, mondja meg, melyek azon érdemek, a melyek folytán ő jónak látta propo| náliii ezt ő Felségének, a magyar királynak?