Képviselőházi napló, 1878. XIV. kötet • 1880. május 31–november 16.

Ülésnapok - 1878-294

326 ^94. •»•&£•« llés november 8. 1880. elégítÖnek talán nem találtatnék, a t. ház legalább azt a meggyőződést nyerje, hogy nem a bizot'ságnak buzgalmán, vagy fáradozásán múlt, ha nem értünk el többet, mint a mennyit valósággal elértünk. Midőn az orsz. bizottság tárgyalásai megindultak, az utat úgyszólván eltorlaszolva találta mindenféle régi követelésekkel, melyeket egyik, vagy másik módon az útból el kellett hárítani, hogy szabad tért nyerjünk az új kiegyezés megállapítására. Ez roppant nehézségekkel járt, mert elv elvvel állott szemben. Néha-néha az alkudozások, a mint talán különben is méltóztatnak tudni, majdnem teljesen fennakadtak és végmeghiusulással fenyegettek; hanem szerencsére a mi borvát-szlavon testvéreink sem szokták az ételt oly melegen megenni, mint főzik és a magyarországos bizottság is fontolóra vette azt, hogy a kiegyezés meghiúsulása első sorban Horvát-Szlavonországot sújtaná ugyan, de Magyarországra nézve is kellemetlen pozicziót teremtene és ennek következtében a kölcsönös engedékenység útján létrejött azon compromissum, a melynek tartalma a törvényjavaslatban foglaltatik. A nehézségek részint politikai, részint pénzügyi természetűek voltak. Azon követelések, melyek politikai természetűek voltak , a magyar országos bizottság által rövid úton visszautasíttattak azon egyszerű okból, mivel az országos bizottság abban a nézetben volt, hogy az 8 kiküldetése nem arra vonatkozik, hogy az összes magyar-horvát-slavon viszony megújittassék, vagy új alapokra fektettessék, hanem egyedül arra, hogy azon pénzügyi egyezmény, a mely bizonyos időhöz volt kötve, ha lehet, megújittassék. Voltak azután a pénzügyi kérdések közti is olyanok, melyek tulajdonkép a megújítandó kiegyezéssel szoros összefüggésben nem állottak, de a melyeket mégis valami módon orvosolni kellett, mert a horvát bizottság kijelentette, hogy ezen, a múltra vonatkozó követelések elintézése előtt a jövőre nézve kiegyezésre lépni nem hajlandó. Ezen, a múltra vonatkozó követelések három csoportba oszthatók. Az első vonatkozik az úgynevezett horvát-szlavón tanulmányi és vallás-alapra. Ezen alap még Mária Terézia és II. József korából származik és nevezetesen ezen utóbbi uralkodónak centralizáló irányával, úgy Magyarország, mint Horvát-Szlavonország jobban vélt szembeszállhatni, ha közigazgatásukat a budai helytartó-tanácsban egyesítik, és igy a horvátszlavón vallás- és tanulmányi alap is a magyar helytartó-tanács kezelése alá került. Ez igy maradt 1849-ig. 1849-beo az akkori kormány összeállított egy bizottságot a horvát-szlavón alapok különválasztására. E bizottság azonban czélt nem ért, talán azért is, mert magának az akkori kormánynak nem volt szándékában a horvát-szlavón alapokat külön választani a magyaroktól, hanem mindakettőt beolvasztani a közös pénztárba. 1866-ban egy másik bizottság ült össze ugyanezen tárgygyal foglalkozván, szintén eredmény nélkül. Az 1868- és 1873-ki kiegyezési törvényben szintén csak átalánosságban van kimondva, hogy a horvát-szlavón tanulmányi és vallás-alap a kölcsönös elszámolás tisztäbahozatala után Horvát-Szlavonországok autonóm kormányának fog kiadatni. Végre 1875-ben harmadszor került bizottsági tárgyalás alá ez a kérdés és akkor legalább tisztába hozatott a tőke összege, mely ez alapot képezi. Ugyanis ki lett számítva, hogy a horvát-szlavón alap összesen 2.014,000 frt tesz, a miben benne van 437,000 frt kamat. A horvátok ennek kiadását kívánták. Ezzel szemben állott Magyarországnak egy követelése, mely majdnem ugyanannyira megy, 1.570,000-re s levonván a kamatokat, melyeket a magyar kincstár időközben húzott, 1.200,000 frt. Ez onnan ered, mivel az 1867-ki kiegyezés alkalmával a magyar alkotmányos kormány átvette a központi kormánytól mindazon activumokat, melyek a magyar korona területére vonatkoztak s miután az absolut kormány az 1849-től 1867-ig különféle alkalmakkor Horvát-Szlavonország tanulmányi és vallási czéljaira adott bizonyos összegeket, mint activumot a magyar kormánynak beszámította, ez összegeket a magyar kormány követelte Horvátországtól. Itt tehát merev ellentét forgott fenn, a mennyiben a horvátok kijelentették, hogy nem tartoznak semmivel, hogy 1850-től 1867-ig absolut kormány volt, ő bevette a jövedelmeket, ő fedezte a kiadásokat, ők tehát abból az időből nem tartoznak semmivel. A másik követelés vonatkozott a katonai határőrvidékre. Méltóztatnak tudni, hogy 1873ban a katonai határőrvidék egy része polgárosittatott ugyan, de közigazgatásilag Horvát-Szlavonországhoz nem csatoltatott. Ezen határőrvidéki résznek összes szükségleteit a szoros értelemben vett magyarországi kormány fedezi és igy teljes joga van arra, hogy az onnan jövő valamennyi jövedelem szintén a magyar kincstárba folyjon. 1873-ban az a — ki kell mondani — hiba történt, hogy midőn összeállíttattak a horvát-szlavónországi bevételek, hogy kiszámíttassék, vájjon a 45 százalék elegendő-e a belszükségletek fedezésére, vagy nem: akkor ezen tabellában a polgárosított, de Horvát-Szlavonországgal nem egyesített határőrvidéknek közvetett adói, só, lottó, dohány szintén benne voltak. Ennek alapján lett akkor a quóta kiszámítva, melyet Horvát-Szlavonország fizetni tartozik. De utóbb kiderült, hogy ezen számítás annyiban