Képviselőházi napló, 1878. XI. kötet • 1880. márczius 10–április 10.
Ülésnapok - 1878-225
100 225. országos ülés márczins 15. 1880. nevezetesen a vasárnapi iskoláztatást iparkodnak meghonosítani, ha valamiképeu sikerülne, habár a vasárnapi iskoláztatás, mely már meg volt próbálva a fővárosban, előre láthatólag nem igen fog kellő eredményre vezetni. Tehát a rendőrség hiányos felosztása és csekély létszáma mellett, a főváros culturügye is jelentékenyen szenved. Magam is tettem conrét esetekben, személyesen lépéseket egyes fővárosi iskolák körüli és a kőbányai rendőrségi szolgálat javítása érdekében. S mi volt a főkapitány ur válasza? Az, hogy nem adhat több rendőrt, mert a létszám kevés és igen sok a beteg. Ugyanis állítólag a rendőrség oly rósz ruházattal bir, hogy a köpönyegeiken eső, hó átver s ennek következtében a betegek létszáma, a téli hónapokban néha 25%-re is rúg, ugy hogy aztán száz rendőr sem tehet szolgálatot, mit a fővárosi közbiztonság nagyon megérez. Mindenesetre óhajtandó tehát, hogy ha a rendőrség létszáma nem szaporittatik is: osztassék az be legalább czélszerűbben, hogy a külvárosok ne oly mostoha bánásmódban részesüljenek s kivált a lovassági járőri szolgálat szaporittassék és végre a rendőri közegek jobb ruházattal láttassanak el; mert ugy látszik, hogy a legutolsó ruházati szállítás alkalmával inkább a szállító, mint a rendőrség nyert. Végre negyedszer óhajtok szólani, szintén csak röviden, a közpénzek s kivált az árvapénzek újabb időben oly sűrűen felmerülő sikkasztásairól. Nagyon fájdalmas théma ez és megvallom, sok gondolkozás után teszem, hogy röviden felemlítsem. Midőn ezen szomorú thémához érkeztem, szükségesnek látom, tanúságaként annak, mennyire sülyedünk, fölemlíteni azt, hogy őseink, a régi magyar nemzet miképeu gondolkozott régenten az árvákról és az árvák örökségeiről. A szaihmári békekötést megelőző tárgyalások alkalmával történt, hogy midőn a fölkelt magyarok Pálffyval, a császáriak részéről megbízott tábornagygyal, már a békepontok valamennyié iránt megegyeztek, csak egyetlenegy követelést jelentett ki Pálffy és Loher a császári biztos teljesíthetlennek. Őseink ugyanis azt kívánták, hogy a 8 év alatti harczban elesett apák özvegyei és árvái, apáik lefoglalt vagyouait visszakapják. Ezt azonban Bécsben telj esíth eteti ennek jelentették ki, azért, mivel ezen tetemes összegű vagyonokból részesíteni akarták adományozások utján, a semperfidéléseket. Midőn Károlyi Sándor a békepontokat előterjesztette s kijelenté, hogy ez utóbbi követelés nem teljesíthető, azzal fenyegetődzött, tekintsék azt, hogy csak két órajárásnyira áll a német tábor s ha e pouthoz tovább is ragaszkodnak, akkor a t háború összes pusztításaival meg fog újulni. És mit tettek őseink? Nem vett tekintetbe ezen a pestis által nem megtizedelt, hanem megfelelezett és demoralizált hadsereg semmi fenyegetést, semmi veszélyt, hanem rácsaptak fegyvereikre s Károlyi óvásai daczára egyhangúan felkiáltottak. „Meghalunk az özvegyekért és árvákért," És annyira imponált a magyar rendek magaviselete Pálffynak, hogy belátván, miszerint törésre kerül a dolog, —- kénytelen volt inkább átengedni az árrák vagyonát, illetőleg elégtelt szolgáltatni és e pontot a szathmári békébe felvenni. Lélekemelő példája ez annak: mily nemesen gondolkoztak őseink az árvák vagyonáról? És mi történik most? Fájdalommal kell olvasnunk az egyre-másra megújuló tudósításokat az ország különböző részeiből, a minduntalan sűrűbben bekövetkező defraudátiókról. Emlékszem, hogy a ministerelnök ur, a mellett egy concrét esetben ugy nyilatkozott, hogy a belügyminister nem vonható felelősségre egyes sikkasztásért, mert hisz, ilyesmi más országokban is történik. Tagadhatatlan, t. ház, hogy az így van és ha itt-ott felmerülő ritka esetekről volna csak szó, sajnálattal ugyan, de mégis — a vizsgálatoknak természetesen teljes szigorral való megtétele mellett, — napirendre kellene felettük térni. Azonban, mikor annyira szaporodnak az ily esetek, hogy úgyszólván már országos bajjá lesznek, akkor nem lehet előttök szemet hunynunk, hanem a legszigorúbb intézkedésekhez kell nyúlni. Itt van pl. a szöréuyi eset. A szörényi küldöttség emlékirata ki van osztva és abban részletezve vannak-e dolgok. Nem szándékozom tehát t. ház, ezeket részletezni; csak azt akarom kiemelni, a mit végül ők is hangsúlyoznak, hogy a belügyminister ur aggodalmaikat azzal csillapította le, hogy nem lesz semmi baj, mert hisz ő folyvást éber szemekkel őrködik az ott történők felett. Látszik, ez az eredményből, t. ház! S alig múlt el ezen eset, felmerült a temesi. Erre vonatkozólag a „Südungarische Boté" azt irja, hogy az 1.200,000 nyi árva -vagyonból 180,000 ezer írtról még csak annyit sem tudnak, hogy ez az összeg kinél van elhelyezve; hogy 100,000 frt oly nagy birtokosoknak adatott ki, a kiknél ezt az összeget elveszettnek kell tekinteni és hogy maga az alispán is azon nagy birtokosok közé tartozik, kiknél az árvapénz igy libeg-lebeg és részben tán veszendőbe megy. Ott van továbbá a csongrádi eset, a melyre nézve a csongrádi városi képviselő, már régebben interpellatiót intézett s vizsgálatot sürgetett a t. igazságügyminister úrtól; mily eredménynyel, noha azóta már sok viz folyt le a Dunán, ma sem tud róla a ház semmit. A krassói esetekről is számos részlet közöltetett a hírlapokban. Hasonló sikkasztási esetek a pestmegyei váczi járási, a pozsonmegyei csallóközi járási és hasonló sikkasztási esetekről irnak Nyitramegyéből is, a