Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.

Ülésnapok - 1878-208

90 208. országos ülés február 24. 1880. város, oly okoknál fogva, a melyeket máskor lesz alkalmam talán előadni és azon városok, melyekben nagy töredéket képez a kisföldbirtokos osztály. Most uraim beszédemnek egy igen kényes pontjához értem. Szólni akarok azon osztályról, mely vitte az ország sorsát ezer esztendőn át: a magyar gentryről. Ne értsenek önök félre e tekintetben. —• Engem vér, rokonság és rokonszenv fűz ezen osztályhoz. Büszke vagyok rá, hogy hozzá tartozom. Elismerem, hogy szereti hazáját és jobban vau fűzve hazájához, mint a gazdag mágnás, bankár, ki ma Bécsben, holnap Parisban lakik. Elismerem azt is, hogy van bennök társadalmi esprit de corps és szívesen találkozom vele társaságban, a sport egyik-másik ágában. De azon politikai esprit, mely a politikai eszmét nem esak zászlóra tudja kitűzni, de áldozatokat is tud mellette hozni, inig azt érvényesítheti —• ezen esprit de corps a magyar gentryben nincs meg. — Mondjuk azt meg inkább mi magunk és ne várjunk arra, hogy mások azt fejünkre ráolvassák. Hiszen bizonyítja ezt, uraim, a fusió, a volt balközép siralmatos históriája, bizonyítja ezt azon körülmény, hogy — bocsánatot kérek, de ne vegyék rósz néven, ezen gentry az, mely mindig a kormánypárti padokat népesíti. Távol legyen tőlem az ellenzéket csalhatatlannak állítani, isten mentsen attól, de avval számolni kell s jó lesz, ha erre kiterjesztik figyelműket, hogy mi ezeu büszke osztály, a népre, a szegény, legkevesebb eszközökkel rendelkező, legtöbb teherrel küzdő népre, melyet az adóvégrehajtó és a szolgabíró nyaggat, bíztuk az ellenzéki önálló pártoknak életet adni. —• Ne értsenek önök sem félre (A szélsőbalhoz fordulva) t. uraim; tudom, hogy önök sorában van egy berezeg, egy gróf, két báró — tudom, hogy traditionális családok sarjai ülnek ugy ezen, mint a másik oldalon, de azt nem fogják tagadni, hogy önöket nem a hangadó régi nemesi családok protectiója, nem a megyei fene gyerekek korteskedése, hanem a népszeretet ültette oda. (Ugy van! a szélső baloldalon.) így van a polgári osztálylyal. Azt lehetne mondani, hogy Magyarországon tulajdonképeu polgári középosztály nincs, azaz politikai hitvallással biró középosztály nincsen ; nincs polgári osztály a régi értelemben, azon értelemben, melyben a polgárság köztt összetartás uralkodott, élénk becsületérzés, ugy hogy a saját hibája nélkül bukottat, vagy bajba eseti társát felsegítette — ez, uraim, megszűnt. Már pedig az ily középosztály hiánya, addig, mig áj középosztály, szilárd politikai programmal biró osztály nem képződik, valódi szerencsétlenség. Azt mondják minden lépten-nyomon, hogy hát mi haladjunk, emelkedjünk a többi művelt és szabad nemzetek niveaujára. Ez az, a miről féltem, hogy kétségbe fogják vonni szavaim igazságát. Én őszintén mondóra ki nézetemet, minélfogva nem lehet vezérczikket olvasni, minálunk alig lehet parlamenti speechet hallani, melyben a „szabadság", „haladás" szavak ne foglaltatnának. Az én nézetem az, hogy ellenkezőleg én nem ismerek országot Európábau, nem ismerek nemzetet a világon, mely oly radikálisan, oly határozottan kész volt szakítani összes történelmi múltjával, mint a magyar nemzet. Én nem ismerek népet, melynél a szabadság szeretete oly mélyen a népben gyökerező tulajdonság volna, mint a magyar népnél, sőt melynél minden corruptió, minden modern léhaság daczára a szabadságszeretetnek, bizonyos költőiség romanticus szellemmel annyira párosítva lenne. Hol van az az ország a világon, hol a parasztember, vagy a nyárspolgár előtt minden oppositiót el lehetne némítani azon szavakkal, hogy t. i. uraim, ez nem korszerű, nem felel meg a haladás követelményeinek. Ezeu szó elnémítja az oppositiót még azoa esetben is, ha az illetőknek saját zsebükről van szó, sőt elnémítja, ha mindjárt nagyon kivánatos volna is, hogy ezen oupositió nyilvánuljon? Hol van az az ország, hol oly könnyedén, mint nálunk, áldoznák életüket az emberek egy eszméért, a becsületért, sőt gyakran a becsületnek csak látszatáért? Tény az, hogy a conservativ eszmék hátra vonultak, nem mertek nyilatkozni, mert azoknak hivei tudták, hogy Magyarországon inpopuláris minden, a mi nem dicsekszik a szabadság, a haladás firmájával ; tény, hogy viszszavonultak ezen eszmék, noha most kiábrándulván, tudjuk, hogy sok igaz, sok való volt és van azokban. Abban, hogy én a magyar népet romanticusaak, költőinek találom, ne tessék csupán hizelgést látni, hiszen a bukott ember romanticismusa nagyon szomorú látvány, sőt beválik gyakran vígjátéknak, bohózatnak is. Az 1848-iki év dicső év volt, melyben a szabadság szeretete, nagy költői szellem és a tetterő egyesültek nagyszerű triásban. De éppen a legválságosabb pillanatban a nemzeti továbbfejlődés megszakadt s éppen olyan volt, mintha egy hagymázos beteget betegségének erisisébeu kényszerítenek oly munkát végezni, melyet az illető talán egészséges állapotában sem birna meg, melyhez nem értene, A mint ezen állapotot igen találóan jellemezte, gondolom Sárosmegye jegyzője, ezen szavakkal: „Kossuth Lajos nagy hazánkfia, {Zajos éljenzés a szélső balon) mint egy második Mózes akarta a népet a Verestengeren keresztül vezetni, de mielőtt átértünk a másik partra, összecsapott az ár felettünk." Ez az oka annak, hogy a parlament egyik tagja, az 1867 után való korról ekként nyilatkozott: „A mi a kiegyezés létrejötte óta történt, azt a benyomást teszi az elfogulatlan szem-