Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.

Ülésnapok - 1878-219

218. országos ülés március 8. 188*). 377 azon rendelet azt is mondja, hogy szükség esetében a szerkesztői és kiadói helyiséget át is kutathatja, a kir. ügyész indítványára, a melyhez megint ezen rendelet értelmében kötve van, a házkutatást elrendelte és foganatosította. A képviselő ur nagy súlyt fektet arra, hogy a szerkesztő a felelősséget azon czikkért magára vállalta és ebből azt látszik következtetni, hogy a házkutatásnak helye nem volt. Be kell ismernem, hogy ezen szabályrendeletnek végpassusa azt is mondja, hogyha felelősséget vállalt a szerkesztő és a névtelen ezikk íróját nem akarná megnevezni, elég ezen tényt constatálni, hogy a többi személyek felelőségre vonattathassanak. És ebből talán azt következteti a képviselő ur, hogy nincs neki joga a szerzőt kutatni, mihelyt a szerkesztő a felelősséget magára vállalja. Bátorkodom megjegyezni, hogy ezen rendelet ugyan kétségtelenül felhatalmazza a vizsgáló birót arra, hogy ő, mihelyt meg nem nevezik a szerzőt, azokat, a kik meg nem nevezik, felelősségre vonhassa perroissive. Ez tehát pouvoir discretionair, melylyel a vizsgáló biró felruháztatik. Ezen felhatalmazás azonbau nem szünteti meg és nem is szüntetheti meg a vizsgálóbíró azon jogát és kötelességét, melyet reá a törvény és az említett rendeletnek további tartalma imperative ruház. Az 1848:

XVIII. t.cz. 33. §.így hangzik: „Minden ezikkekért, melyek valamely lapban megjelennek, ha a szerző felelősségre nem vonattathatnék, a nyilatkozatban kijelölt felelős személyek is felelettel tartoznak". Tehát a törvény csak akkor engedi meg a többiek felelősségre vonását, ha a szerzőt felelősségre vonni nem lehet. Az általam idézett rendelet pedig, mind mondám, a vizsgálóbíró kötelességévé teszi mindazon személyeket tisztába hozni, a melyek a beszámításra befolyással vaunak. E rendelet felhatalmazza őt, hogy szükség esetére házkutatást is rendelhessen el, sőt kötelezi, hogy a kir. ügyész indítványát az egész eljárás irányzatára nézve kövesse. Midőn a dolgok ily állásában a vizsgálóbíró, hogy az alanyi tényálladékot megállapíthassa, hogy kitudhassa, ki a szerző, a kéziratot a kezébe keríteni iparkodva, azt tette, a mire őt szükség esetére a rendelet felhatalmazza, a szükség esetének megbirálása a az ő bírói funetióihoz tartozván, én az ő eljárásában sem hivatali büntettet, sem fegyelmi vétséget, melyet hivatalból megtorolni lehetne, vagy kellene, nem látok. Elismerem én a házi jognak szentségét, elismerem, hogy azt a legritkább esetekben lehet tenni, a mit házkutatásnak nevezünk, de a t. képviselő ur előtt tudva lesz, hogy ez még a legszabadabb országokban, még Angliában is, bizonyos körülmények köztt meg van engedve. KÉPVH NAPLÓ 1878 — 81. X. KÖTET. Tisztelem én a sajtószabadságot, mint a polgárjogok egyik legfőbb garantiáját, de nem tartom megengedhetőnek, hogy éppen a polgári jogok garantiájával valaki büntetlenül visszaélhessen a polgári jogok egyik legszentebbikének, a polgári becsületnek büntetlen megsértésére. (Élénk helyeslés.) Méltán igénybe veheti az adófelügyelő, mint az államnak polgára, az államnak oltalmát, hogyha az ő becsülete megtám adtatik, sőt azt hiszem a sajtószabadság érdekében van, hogy annak kihágásai megtorlatlanul ne maradjanak. Igazságosan pedig csak ugy lehet megtorolni, hogy ha az alanyi és tárgyi tényálladék felfedezésére szolgáló adatok beszereztetnek és igy az esküdtbíróság azon helyzetben van, hogy az adatok kellőleg elkészítve legyenek. Mert a mint egy híres angol jogtudós monda: nem abban áll a sajtószabadság, hogy a közlés után netán elkövetett sértések meg ne toroltassanak, hanem abban, hogy a közlés előtt semmi akadályt és megszorítást tenni ne lehessen. Kérem a t. házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Élénk helyeslés a jobboldalon és baloldalon.) Madarász József: T. ház! Én megvallom, hogy mindazok, miket a t. igazságügyminister ur akár a sajtótörvénynek tisztában tartása, akár pedig egyes magánfelek irányában — legyenek azok még adófelügyelők is — a sajtó utján elkövethető sértésekről mondott, nem támadhatók meg, de azt nem értem, hogy miként hozhatta fel mindezeket most, ezen alkalommal, mert én részemről mindezek iránt nem csak osztom a t. minister ur mostani kijelentéseit, de azokra nézve semmi felvilágosítást nem kértem. Azonban igen jól tudom, hogy a t. igazságügyminister ur jeles szakavatottságánál fogva természetesen nem felelhetvén máskép azon világos kérdésekre, melyeket én tettem, ezen szép elméleti okoskodásával akarta az ügynek valódi érdeméről a t. ház figyelmét elmozdítani. Először is megjegyzem, hogy a t. minister ur mindjárt, midőn én azt kérdeztem, a sajtótörvénynek, mely szakaszára alapítja a t. minister ur ezen eljárás helyességét? A t. minister ur először is azt mondta, hogy ő alapítja ezt az általam idézett XVIII. t. ez. 17. §-ára, a mely kimondja, hogy ezek csak általános elvek lévén, utasittatik a ház majdan későbbben ez iránt rendelkezni. De bocsásson meg a t. minister ur, maga azon 17. §. nem az eljárás szabályozására nézve intézkedik, hanem egyedül az iránt hatal mázza fel a ministeriumot, hogy „szorosan a büntető eljárásról szóló múlt országgyűlési javaslat szerint, az esküdtbíróság alakításáról intézkedjék". Tehát itt csak az esküdtbíróság alakításáról van szó és igy bocsásson meg a t. minister ur, hanem nem tehetek róla, bármennyire becsülöm 48