Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.
Ülésnapok - 1878-217
217. országos ülés márezius 5. 1880. 313 közgazdasági fejlődésnek útjában állanak; igyekezzék a nemzetközi érintkezéseket, melyeket egyedül ő vezet, akként intézni, hogy a nemzet számára forrásokat nyisson, hogy a nemzet számára az ipar, a kereskedelem, szóval az összes nemzetgazdasági termények számára piaezokat teremtsen. Ezt elismerem a kormány feladatának. Ezenkivül nemcsak hogy nem óhajtom a kormány beavatkozását, de egyenesen tiltakoznám ellene, mert az szerintem valóságos szerencsétlenség volna. Igenis, volt egy perez; midőn meg volt adva a kormánynak a mód, hogy saját hatáskörében, különösen az Ausztriával kötött kiegyezéskor és a nemzetközi szerződések útján, a maga erejéből kifejtse a nemzetgazdasági erőket. De midőn ezen alkalom el lett szalasztva, én a kormánytól nem kívánok egyebet, az egyedüli, a mit tőle kívánhatok, az, hogy menjen el onnan és engedje át helyét. [Helyeslés a szélső balon.) De megvallom, nem tudom, hogy vájjon a t. képviselő ur maga, ha oda ülne ma ama székekbe, azon alakban, melyben én kívánom a kormány közreműködését, meg is cselekedhetné-e? Igaz, hogy anyagi fejlődésére a nemzetnek a kiegyezés volt legközvetlenebb kárral. De méltóztassanak elhinni, hogy ugyauanynyi, sőt több érezhető kárral van reá azon közjogi viszony, melyben vagyunk Ausztriával és mely lehetetlenné teszi nekünk, hogy új forrásokat nyissunk nem a kincstárnak, hanem a nemzetnek. Már pedig nem hiszem, hogy képes lenne a jelenlegi feltételek alatt a nemzet a maga közgazdasági helyzetét emelni. Megvallom, nagyon zokon esik a két órán át tartott fényes beszédnek még sajátszerűsége is, hogy a külügyi helyzetet egyetlenegy szóval sem érinti, azon külügyi helyzetet, mely ellen csak pár hónappal ezelőtt együtt küzdöttünk. Igaz, hogy az az actio, mely annyi kárt okozott a nemzetnek, egyelőre be van fejezve. De a külügyek nemcsak egy actióra vonatkoznak. A ki programmbeszéddel lép fel, annak kötelessége megismertetni a nemzettel azt, hogy ha a hatalom az ő kezébe kerülne, mily irányt követne az inaugurált külpolitikával szemben. Annál inkább, mert a t. képviselő ur éles politikai belátásánál fogva, de azért is, mert a delegatió működésében részt vesz, jobban tudja, mint én, hogy az a boszniai hadjárat befejezve nincs és ha nincs befejezve, annál inkább vártam volna, hogy érintette volna e tekintetben az irányt, a melyet követni akar. A t. képviselő ur fényes beszédét egy határozati javaslattal kisérte, a mely egész parlamentáris szép actiójának, fájdalom, legszerencsétlenebb vonása volt. KÉPVH. NAPLÓ 1878 — 81. X. KÖTET. Benyújtott egy határozati javaslatot a bizalmatlansági szavazat felvetésére. Először is taktikai hiba volt ez, melyet nem mellőzhetek, mert mielőtt ily fontos határozati javaslatot benyújtott a t. képviselő ur, számot kellett volna vetnie magával, van-e némi kilátás arra, hogy a többség azt támogatta fogja, vagy van-e kilátás legalább arra, hogy azt az összes ellenzék ily indokolás mellett támogassa, vagy pedig, hogy a minimumra menjek ; biztos-e, hogy azt a saját pártja támogatja. Hogy a t. képviselő ur, a kinek tehetségét én rendkívül tisztelem, mellőzte ezen legelemibb, legtermészetesebb calculust. azt valóban bámulom s ezt még bámulatosabbá tette előttem az, a mi utána következett, t. i. az a kérdés, a melyet Szilágyi Dezső képviselő ur itt a házban fölvetett s a mely azután főtárgyát képezte a vitának, a közigazgatási kérdés. Yajjon nem tudta-e a t. képviselő ur akkor épp úgy, mint tudjuk most, hogy erre a kérdésre nézve sem ott a többségben, sem önök közül senki, mint párt, tisztában nincs s az egyetlen párt, a mely magában ezen kérdésre nézve tisztában van, az a függetlenségi párt, a mely már 1869-ben jelezte, még pedig a leghivatalosabb alakban, állásponját t. i. az ő Felségéhez intézendő felirati javaslatban és ragaszkodik ahhoz mai nap is. Nem fogom a t. házat azzal ijeszteni, hogy én részletes bírálatot akarjak mondani azon közigazgatási — nem tudom, minek nevezzem, mert rendszernek nem lehet mondani, — tervezetről, a melyet Szilágyi Dezső képviselő ur itt fejtegetett ; egy általános megjegyzéssel azonban erre nézve is tartozom. Én elhiszem, hogy a különböző országok szokásai és viszonyai szerint, igen jó lehet az egyik rendszer és épp oly rósz lehet a másik; de hogy nálunk Magyarországon nem lehet a tervezett rendszert meghonosítani, a nélkül, hogy az ország egész jellegéből teljesen kiforgattatnék, a nélkül, hogy biztosan ne tudnók, hogy a közigazgatás azon tul roszabbul fog menni, mint az előtt, ezt mindenki belátja. Hogy csak egyik pontra, a tisztviselőkre reflectáljak, én nagyobb csapást nem tudnék képzelni a magyar társadalomra, mint azt, ha kimondatnék, hogy a tisztviselők kineveztetnek. Méltóztassék csak megkérdeni a minister urakat, hogy ha irodájukba mennek, akárhányszor megtörténik, hogy nem birnak bejutni szobájukba a sok kéregető és protector miatt, a kik az egyiket, vagy másikat ajánlják. Ha mi most az öszszes közigazgatást államivá akarnók tenni és a kinevezéseket a kormányra bizni, méltóztassanak elhinni, hogy mi ebbe a házba nem juthatnánk be, mert a folyosókon minden képviselő belebotlana 3 —4 emberbe, a ki neki egy, vagy más egyént ajánlana. De ezen kivül is nagy csapás40