Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.

Ülésnapok - 1878-217

312 217. országos ülés márczins 5. 1880. ról, német szövetségről, franczia nyugtalanságról és beszélt még az olasz irridentáról" stb. Hát először is, a mi az én tévelygésemet és szokásomat illeti, megvallom, hogy nagyon különösnek találom azt, hogy egy parlamentáris ministerelnök csodálkozzék azon, hogy a költségvetés általános vitája alkalmával a külügyek is érintetnek. Én éppen az ellenkezőt találom, hogy nagy hiba azok részéről, a kik akkor, mikor a kormánynak öszszes politikáját bírálat alá veszik, a külügyeket nem érintik, hibának találom különösen a mi speciális viszonyaink között, midőn tudjuk, hogy van egy hatalmas áramlat, a mely fájdalom, kormányunk által egy idő óta tetemesen támogattatik, a mely arra czéloz, hogy a ház köréből a külügyek kivétessenek és hogy az kizárólagos privilégiumává váljék a delegatiónak. De hát mit mond nekem a t. ministerelnök ur? Először is konstatálja, hogy igaz, hogy Németországgal mi szövetségben vagyunk, de hogy e szövetségből sehogy sem következik, hogy Francziaországgal ne akarjunk a lehető legjobb viszonyban lenni. Hozzá tette „a lehető". Én már akkor mindjárt közbeszólottam, hogy igenis addig, mig tetszik a németnek. Tehát a dolog igy áll: Ha Németország önökkel szövetkezett, ezt nem tette azért, mert önökbe beleszeretett, hanem tette azért, mert hasznát akarja venni az önök szövetségének, mikor Francziaorszrfggal aetióba lép. Ez miért én szükségesnek tartom előre felszólalni, figyelmeztetni a kormányt arra, hogy igenis mi szívesen látjuk Magyarországot jó barátságban Németországgal; de vigyázzon, hogy oda ne ragadtassa magát, hogy aggressive lépjen fel Francziaország ellen, midőn Németországnak tetszik. [Helyeslés a szélső baloldalon.) Nem bánom meg, hogy akkor mondtam és ismétlem azt határozottan és nem habozom most sem kimondani, hogy ha oly eset állna be, hogy Magyarország és Ausztria Németországgal szövetkezve agressiv aetióba lépne Francziaország és pl. Olaszország ellen, a magyar nemzet sympathiája nem az önök, hanem az ellenség táborában lenne. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) De a mit legkevésbbé birt nekem a ministerelnök ur megbocsátani, az, hogy én azt mondtam, hogy az olasz irridenta mozgalmát előmozdította a boszniai occupatió. Erre azt mondja a t. ministerelnök ur: „No már, hogy abban hol van az összefüggés, én nem látom." Bocsánatot kérek, akkor ő nagyon keveset gondolkozik a külügyekről, ha ezt az összefüggést nem látja. Egyébiránt ha látni akarja, ajánlom neki, olvassa el az olasz irredentának legújabb proelamatióját s meg fogja látni azon összefüggést. [Ügy van! a szélső baloldalon.) Elvártam volna a t. ministerelnök úrtól, hogy ha már szájába vette az olasz irridentát, közölt volna velünk is valamit itt a házban azon titkokból, melyeket Haymerle b. a delegatiók egyikében közölt. Különös egy tünemény, hogy mindig, mikor olyan külügyi irányzat kap lábra, mely a nemzet érzelmeivel nem egyez meg, mindig azt halljuk, hogy a külügyminister a delegatióknak rendkívül fontos revelatiókat tett. így voltunk a boszniai occupatió előestéjén is; igy vagyunk most is. De ezzel bővebben foglalkozni nem akarok. Nem tekintem feladatomnak az olasz irridenta dolgait itt védelmezni, vagy csak legyezgetni is. De ha azt mondja a t. ministerelnök ur, hogy „semmi esetre sem tudok azon magas hazafiság niveaujára emelkedni, hogy az olasz irredentistákat, kik a monarchia provinciáit akarják elvenni, azzal mentsem, hogy nem ők a hibásak, hanem mi, stb." Erre meg kell jegyeznem, hogy a t. ministerelnök ur mindig igen ügyesen meg tudja választani szavait, de ezúttal igen roszul választotta. Itt hazafiságról szólni nem lehet; (Helyeslés a szélső baloldalon) nekem legalább Ausztria nem nem hazám. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Nekem hazám Magyarország. Arról pedig, hogy az olasz irredentisták Magyarország provincziáira törekednének, nem hallottam semmir. Mondhatni talán, hogy ez rósz politika, hogy nem felel meg a ministerelnök ur felfogásának; de hazafiságomat e miatt megtámadni, azt hiszem, nem lehet. Áttérek most a dráma másik részére, a melyet helyesen lehetne az egyesült ellenzék drámájának elnevezni. Apponyi t. képviselőtársam a neki tulajdon ékesszólással fellépett a vita ezen második stádiumában egy beszéddel, melylyel aztán az egész ház foglalkozott. E beszéd fő tartalma tulaj donkép az, hogy miután romló és folytonosan sülyedŐ közgazdaságunkon segíteni kell, vegye kezébe a kormány a kijelölt utakat és eszközöket, megjelölvén egyszersmind, hogy a közigazgatásra vonatkozólag majd a pártnak egy másik jeles tagja fog szólani. Engedje meg nekem a t. képviselő ur, hogy miután beszédének részleteivel foglalkoznom lehetetlen a nélkül, hogy a ház türelmével túlságosan vissza ne éljek, hogy csak általánosságban tegyem meg észrevételeimet azon benyomás szerint, melyet reám előadása tett. Én azt látom, hogy ha azon szerencsétlenség érne minket, hogy ha egy kormány ezen programmot elfogadná, a nemzet valóságos gyámság alá volna helyezve. Alig maradt a közélet egy zuga; melybe a t. képviselő ur bele nem ültette a kormányt. Én nem akarom, hogy a kormány beleelegyedjék a nemzet közgazdasági actiójába. Én közgazdasági, ipari és kereskedelmi szempontból nem kívánok egyebet, mint hogy igyekezzék a kormány állami eszközeivel elhárítani az akadályokat, melyek a