Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.
Ülésnapok - 1878-205
no 205. országos ülés fcbrnár 20. 1880. Deákok és Kossuttok Magyarországa, fejlődni és virulni fog. A mi engem illet t. ház, ez éltető szellem, e magasztos eszmék védelmének lesz szentelve egész életem, mely az ész, az emberiség s rajongva szeretett hazám nagy érdekeihez utolsó óráig hű marad. Dixi et salvavi animam meam! (Elérik helyeslés és tetszés.) Gáspár Lajos: T. ház! (Zaj. Halljuk! a a szélső baloldalon.) Jól tudom, hogy a hazafiúi feljajdulások napjainkban, a pusztában kiáltó szavaiként szoktak elhangzani; s tudom azt is, hogy az ilynemű feljajdulásokkal a nemzetek jogai sem fenn nem tarthatók, sem meg nem védelmczhetők; ha még is az ország sebeinek felsorolásával kezdem beszédemet, teszem ezt azért; hogy a szőnyegen levő költségvetés felett adandó szavazatomat indokoljam, azon iskolának levén követője, mely az okozottaknál az okokat kutatja s a bevégzett tények elől kitérni nem, de azokkal leszámolni kivan. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Tekintettel azonban arra, hogy a mohácsi vész óta az 1867-ik esztendei kiegyezésig, az ország közjogán s ezzel kapcsolatosan az egyeseken ütött s a non quid iuris, sed quid consilii elve által inaugurált opportunitás folytán, a szomorú nevezetességüvé vált fátyol által elborított sebek, ma már a történelem körébe tartoznak, nem kívánok ezen sebekre bővebben reflectálni, szorítkozom igy pusztán azokra, a melyek az 1867-ik év és ekként azon idő óta — a melyben a nemzet önrendelkezési jogát (habár megcsonkítva is) visszanyerte volt — nehezülnek a nemzetre. T. ház! Hogy az ország calamitásainak alapja az 1867-ik esztendei 12-ik törvényikkben rejlik, (Ugy van! a szélső balon) elannyira elismert s az óta bevégzett tények által igazolt valóság, a melyet ma már még azok sem vonhatnak alaposan kétségbe, a kik az ezen törvényezikk által létesített kiegyezésnek szóvivó'i, előmozdítói s alapítói valának; hiszen még egyrészről ezen törvényczikk azon oknál fogva: mert az osztrák birodalom két fele közötti közös ügyeket állapít meg s azok elintézésére a delegátióknak régibb hazai törvényeink előtt ismeretlen intézményét állítja fel, elvonja a nemzettől a had- és pénzügy feletti kizárólagos rendelkezési jogot, addig másrészről ezen s a minden alkotmányos államélet feltételét képező ügyek feletti kizáró rendelkezés hiánya, szükségkép hozza magával azt: hogy bárki álljon is az ország kormányának élére s bármit kövessen is el az állam ügyeinek üdvös irányban történendő vezetésére, oly sysiphusi munkára vállalkozik, a melynek súlya alatt előbb vagy utóbb, de elvégre is eltörpülni, avagy leroskadni kénytelenittetik. (Helyeslés a szélső balon.) Ennek folytán, ha megengedem is azt, hogy az érintett kiegyezés alkotói, egész jóhiszeműséggel és azon utógondolatban „hogy a csonkán visszaállított alkotmány foszlányaiból időjártával, kedvező körülmények beálltával s a polgárok önfeláldozó odaadásával, sikerülni fog a nemzet elidegeníthetetlen jogait visszaszerezni", fogadták el a fennebb felhívott törvényczikket. Ma — midőn az említett utógondolat elérhetlen ábrándnak bizonyul, — tagadnom kell jóhiszeműségét azon férfiaknak, kik a kiegyezési alapon, a melynek kártékonyságát éveken át nem csak hirdették, de ellene az alkotmány engedte törvényes eszközökkel küzdöttenek is, az ország kormányának élére állani s előbbi elveik feladásával, avagy szegreakasztásával, az ország ügyeinek áldásos irányban leendő vezetésére hivatottaknak tartják magukat. Mert eltekintve attól: hogy a politikai hitehagyottság, az addig birt népszerűségnek sírásója szokott lenni s ha ez be nem következnék, a politikai immoralitásnak veti meg alapját, elvitázhatlan igazság marad mindenkor az, hogy a meliora probo, deterioraque saequor követői nem a köz, hanem saját egyéniségűk érdekeit tartván szemök előtt, valamint megszűnnek a közjó előmozdítói lenni, ágy még saját párthiveik előtt is elvesztik azon nymbust, a mely az önérdektől ment államférfiakat még tévedésükben is kiséri, avagy magukkal rántják párthiveiket a politikai corruptio azon örvényébe, a melyből szerintem nincs menekülés. De a történelem lapjai kétségtelen bizonyítékot szolgáltatnak a felett is: hogy azon országokban, a melyek kormányférfiai köpeny módjára forgatják az elveket, minden intézmény s minden rendelkezés csak is arra szolgái, hogy még tűrhetetlenebbekké változtassa át az amúgy is nyomasztó viszonyokat; s a polgárok szivéből kiölje a haza iránt viseltetni kellő szeretet s ragaszkodás vesta-lángját. És valóban, ha elfogulatlanul tekintünk szét hazánk jelenlegi viszonyain; s ha menten minden pártérdektől bíráljuk meg az ország helyzetét, akarva nem akarva bevallanunk kell: hogy az ország intézményei, mint nem a nemzet geniusához alkalmazottak, hanem más országoktól kölcsönözöttek, nem verhetnek életerős gyökeret a nemzet lelkületében; és a kormány minden javaslata s minden rendelkezése, mint nem az ország szellemi és anyagi felvirágoztatására, hanem az állami kincstár pangó állapotának tatarozására irányzottak, a polgárok részéről tompa közönyösséggel s leggyakrabban ellenszenvvel fogadtatnak. És én joggal vélem tisztelt ház, kérdezhetni,