Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.

Ülésnapok - 1878-172

260 172. országos ülés november 22. 1879. mi megrontásunkra, a mi szabadságunknak megsemmisítésére irányul. Uraim! egy hadsereg harczképességét a nagy létszám nem adja meg, hisz az a nagy létszáma az osztrák hadseregnek megvolt az 1849. utáni időszakban is s mégis megvert mindenki. Megalázta e nagy hadserget az a néhány dalmát lázadó, a kik előtt, a mi hadsergünk capitulált s azoknak a fegyverrel való elvonulást, kénytelen volt concedálni. Megalázta a mi roppant nagy hadsergünket azon néhány ezer bosnyák hős is, a kiket hadizenet nélkül, berontó haderőnk előkészületlenül meglepett, kik az Uchatiusokkal és gyorspuskákkal szembe, régi kovás puskákat szegezhettek; nem volt ott több primitív harezos, mint a mennyi halottja és sebesültje és tönkre gyötröttje volt a mi haderőnknek s mégis hónapokig ők voltak fölényben és mi voltunk a legyőzöttek. Nem látnak-e uraim! e folytonos vereségben, haderőnk e folytonos kudarczaiban egy intő példát arra, hogy a jó fegyver és katonai fegyelem, rnég nem teszi hősiessé a hadsergeket Nem látják-e át, hogy e vereségek alap-oka abban keresendő, hogy a magyar fiak nem értik tisztjeik szavát s nem tudnak lelkesedni s nagy tettekre hevülni azon zászló alatt, mely három százados nemzetirtás emblémáját képezi. A magyar fiukban nem is lesz addig lelkesedés, nem lesz kötelességérzet mindaddig, mig édes anyanyelvén nem szólnak hozzá, mig soraik előtt nem leng azon tricolor zászló, mely ezredév dicsőségét és nagy tetteit sugározza vissza. A hadsereg e feltételek nélkül egy lelketlen tömeg, egy, csak a fegyelem fagyos lehellete által dermesztett lomhaesoport leend, mely annál hasznavehetlenebb, minél nagyobb létszáma. Állíthatnak önök a közös hadseregbe kétszer annyi katonát, mint a mennyit most számlál ; de az mindig vert had lesz mindaddig, mig önök haderőnket az édes anya éltető emlőiről elszakítva, a mostoha kínzásának és gyötrésének dobják oda. Én és senki közülünk a hazát védtelenül nem akarja hagyni; sőt ellenkezőleg, a mi pártunk azt akarja, hogy az általános hadkötelezettség alapján, e haza minden fegyverfogható fia katona, a nemzet katonája legyen, hogy a vész perczében három millió magyar kar ragadjon fegyvert s éreztesse hatalma súlyát; miként éreztette dicső múltjában. Ezt, t. ház, el lehet érni fele költséggel és teljes biztonsággal, ha hadjutaíékunkat önálló magyar hadsereggé s azt fokozatosan honvédséggé alakítjuk át. Mi igenis akarunk erős magyar hadserget, de oly hadserget, mely ne legyen a bécsi camarilla vak eszköze, hanem a nemzeti souverainitás kinyomata, a nemzeti akarat végrehajtója, a magyar alkotmány rendíthetlen híve és őre. Mert az, t. ház! hogy mi 400,000 embert adjunk egy hadsereghez, évente járuljunk 40—50 millió forinttal e hadsereg fenntartásához s mégis annak egyetlen káplárjával se rendelkezzünk, az egy olyan állapot, a mely Indiában talán egy ideig igen, de Európában nem tarthatja magát. Ministerelnök ur tegnapi beszédében élesen hangsúlyozta, hogy a többi népek csak ugy keresik barátságunkat és szövetségünket, ha erősek leszünk, ha nagy haderővel rendelkezünk, bjgy, de mi nem gyengíteni, hanem erősíteni akarjuk a nemzetet, a midőn Önálló hadserget akarunk adni, mert higyje el a minister ur, hogy napjainkban azon hivatolt népek nem a mi barátságunkat, nem a mi szövetségünket keresik, kik egy árva katonával sem rendelkezünk, hanem keresik az osztrákokét, kik feltétlen urai a mi haderőnknek is! Már pedig Ausztria és Magyarország lehet ugyanazonos a ministerelnök ur fogalmában; de nem a mi és e nemzet millióinak érzelme és felfogása szerint, mert sem államunkat, sem haderőnket Ausztria által absorbeáltatni nem engedjük. Nem! utolsó csepp vérünkig, utolsó lehelletünkig. Ministerelnök ur azt mondja, hogy az absolutismusból menvén át az alkotmányba, naponta haladunk a szabadság felé. No, t. ház, az a haladás, a melyet főleg ministerelnök ur kormányzata alatt a nemzet tett, elismerem, hogy létezik, de nem előre, hanem hátra felé, nem a szabadság, hanem az önkényuralom felé, nem a jólét, hanem a tönk felé. Azon észrevételre, hogy kevés a hadseregben a magyar nemzetiségű' tiszt, ministerelnök ur azon ellenvetést tette, hogy azért nincs, mert a magyarok nem maradnak szolgálatban. Igaz, nem maradnak, mert nem maradhatnak, mert az osztrák tisztikar egy külön nemzetséget, egy külön államot képez az államban; azok a katonatiszti proletariátusság ivadékai, a kik fiuról-fiura elfoglalják a katonai intézeteket, ugy, hogy oda más fajta ember fia be nem juthat; azok elözönlik a hadsereg minden állomását s mert külön kasztot alkotnak, mást ott meg nem tűrnek, hanem hihetetlen módokkal és eszközökkel elkedvetlenítik, kiszekirozzák. Az önérzetes magyar, bármi lelkesedéssel lépett is a hajlamaival összhangzó hadipályára, ott maradása nincsen, mert a hadsereg proletariátusa és egyedárusai által ott meg nem töretik, onnan okvetetlen kiküszöböltetik s igy a magyar szellem ott soha sem honosulhat. Ráday képviselő ur is reflectált arra, hogy a magyar fiuk nem maradnak a hadseregben s ha kapitányságra emelkednek, azonnal ott hagyják. A képviselő ur legjobban ismerheti az indokokat, hisz o is hamar kilépett a közös hadseregből.