Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.

Ülésnapok - 1878-172

172. ©mságe* Elé* Btvembei SS. 1879. <259 látunk, azok a roppant hadsergek, melyek annyi pénzt emésztenek fel s a legerőteljesebb karok elvonása által, a nemzetek productiv erejét oly ijesztő mérvben csökkentik; (ügy van! szélső baljelöl) azok a kalandos és hódító hadjáratok, melyek a mai öldöklő fegyverek mellett egész generatiókat irtanak ki s vértengerrel borítják az országok virányait; azok a sok száz milliók, melyekbe az állandó hadsergek kerülnek; azok a milliárdokra menő államadósságok, a melyek a népek vállaira súlyosodnak, mind a monarchiák következményei. A háború az egyed-uralom mestersége, megindittatnak azok egyszerű szeszélyből, meg hódítási vágyból, legtöbb esetben a tisztek előléptetése czéljából, gyermekes ambitióból; de sohasem a nemzetek jóléteért és előmeneteléért, hisz a durva erőszak és vérrontás azt sohasem, hanem inkább az ellenkezőjét eredményezi. {Igaz! szélső balfelöl} Egyesek játszanak a népek színe-javának életével, ifjúságának virágával, miként a gyermekek, a kevés napok alatt darabokra tört ónés fa katona-bábokkal s valóban jellemző az, hogy az államfők Európában — természetesen nem értve ide a néphatalom kifolyását képező köztársasági elnököket és az angol királynét — annyira kitüntetik még öltözetükben is polgárellenes hajlamaikat, hogy csaknem mind katonai mezben tetszelegnek maguknak, mintha külsőleg is kifejezni akarnák azt, hogy uralmuk nem a nemzetek ragaszkodására és jólétben való elégültségére, hanem a szuronyok hatalmára támaszkodik. Pedig épen Francziaország legújabb történelméből tanulhatnák meg azt, hogy nem a szurouy, hanem a nemzet productiv hatalma és szellemi fölénye tartja fenn és teszi hatalmassá a népeket. Nekem szent meggyőződésem az, hogy addig béke és jólét a sanyargatott népek között nem lesz, a mig a roppant állandó hadsergek rögeszméjével fel nem hagynak, a mig az arra fordított gyümölcstelen kiadások, a nemzetek productiv erejének fejlesztésére, gyümölcsözőleg be nem fektetettnek. Nekem szent meggyőződésem az, hogy az állandó hadsergek nem erősítik, hanem gyengítik az államokat, hogy azok nem a népekért, hanem a népek ellen vannak. Svájcz és Észak-Amerika már megoldotta a problémát s példát mutatott arra, hogy állandó hadsereg nélkül, miként lehet az állam erős és hatalmas. Oda kell törekedni minden népnek, ha nem akar tönkre jutni és elpusztulni. Elismerem, hogy a mi nevelési rendszerünk. az embereknek bálványimádás! hajlama és a földi istenkéknek omnipotentiája, ezt akadályozza s csak a jövő eszményképévé teszi. Én tehát a jeleni helyzet álláspontjára helyezkedem most s mert Magyarországot önálló független és ] alkotmányos államnak vallom, követelem az önálló és alkotmányunk védelmére felesketett, | a nemzeti akaratnak engedelmeskedő, nemzeti 1 zászlónkat büszkén lobogtató önálló magyar } hadserget, a mi nélkül a mi államiságunk | csak fictió, a mi nélkül, országunk a gyarmat lealázott helyzetére van kárhoztatva. Ezt követeltem mindig s ezt fogom követelni annak valósításáig utolsó leheletemig. De ha még a közösügyes alapon álltam s a közös hadsereg intézménye iránt önökkel lelkesültem volna is, ma ellene adnám szavazatomatj ma, a midőn a keleten lezajlott szomorú tragédia tanúságai előttem állanak: ma, a midőn látom, hogy a mi roppant s teljes kimerültségünkig menő áldozatokkal fenntartott hadsergünket, nem védelemre, nem érdekeink támogatására, hanem kirchenparadéra tartjuk. Hisz a közös hadsereg fenntartói mindig azzal érveltek, hogy e nagy haderőt, a mulhatlanul bekövetkezendő keleti bonyodalmak miatt, kell leginkább tartanunk. És a midőn bekövetkeztek ez események, a midőn nagy hadsergünk súlyát — saját érdekünkben és emberiségi hivatásunknál fogva is — igazán latba kell vala vetnünk: akkor gyávák és meghunyászkodók voltunk; ellenben, a midőn a letiprott s vérébe fülasztott szegény törökkel szemben föllépni gyávaság és vérárulás volt: akkor czéltalanul, balgán hajták mészárszékre fiaink ezreit, nem hogy dicsőséget, hanem hogy szégyent arassanak, mert, uraim, bármiként lelkesedjenek is önök bosnyák politikájukért, az, a mit ott roppant hadsergünkkel míveltek, örökös szégyenfolt lesz nemzetünk történelmének eddig fényes lapjain. A mai válságos napokban, midőn jövőnk felett vettetett el a koczka. midőn a maszka a Dunánál és határszéleinken raká le felrobbantó aknáit: hadsergünk nem az ellenséggel, hanem a nemzettel szemben foglalt hadállást s midőn az egész nemzet egyhangúlag követelte a muszka invasió meggátlását, midőn Európa népeinek érdeke, a mi saját biztonságunk és az általunk garantirozott párisi szerződés is parancsolólag követelte, hogy a Duna vonalt a muszka odaérkezte előtt megszállják: akkor 800,000 katonánk mellett, gyáván meghunyászkodva, engedtük a Dunát átlépni, Plevnát elesni, a Balkánt áttörni, e tartományok muzulmán népességét lekonczoltatni. Sőt mintegy megirigyelve a muszkák vérbe fuladozó dicsőségét, rázudítók hadsergünket minden hadizenet nélkül bandita módra, egy velünk békében és testvéries szeretetben élő szomszéd tartomány népére s azt egész muszka modorban vérébe fulasztók. T. ház! Ez eljárás tagadhat lanul népjogellenes és, hogy szelid legyek, ildomtalan volt és annál lealázóbb, annál elszomorítóbb, mivel mindaz, a mi ott történt, a 33*